Választási eszmelopkodók

Amikor vehemens kirohanásokat látunk nap mint nap a politikai élet porondján a magyar kormány és annak értékrendje ellen, önkéntelenül összevetjük a támadókat a megtámadottakkal: vajon mit is akarnak tőlük, s hogy akik ezt a valamit akarják, valójában mit akarnak egyáltalán?
Kissé bonyolult mindez, tudom, de hát a bonyodalom csak addig tart, míg ki nem bogozzuk azt a fránya csomót. Mi, akik az úgynevezett szocialista társadalomban nőttünk fel, és megpróbáltak maximálisan felvértezni bennünket mindenféle nyugati hatással szemben a „szocialista rend” védelmére, alapos ideológiai képzésben is részesültünk, s talán szép számmal vannak még, akik emlékeznek arra, miféle tanokkal is etettek bennünket.
Rákosiék hamar ráfáztak arra, hogy a kommunizmus közeli beköszöntéséről szónokoltak népgyűléseken és az éter hullámain át. A fejtágításra igencsak rászoruló munkatársaiknak már az olyan alapszavakba is belebicsaklott a nyelvük, mint kommunizmus, kommunista, proletár internacionalizmus, szocializmus stb. A magyar kultúrától oly távol eső eszmeiség valahogy sehogy nem akart népszerűvé válni, és ezt a legmasszívabb, legerőszakosabb dömpingjük sem érhette el. Az ötvenhatos forradalom után különös népszerűtlenségre tettek szert. A nép meggyűlölte elnyomóit, megvetette az akasztgatókat, a feljelentgetőket, a kolhozosítókat, és nem volt hajlandó azonosulni velük sem érzelmileg, sem szellemileg. Jött hát a szocialista maszlag. A társadalom, különösen a magyar társadalom – papolták – még nem ért el olyan fejlettségi szintet, mint például a szovjet társadalom, amely mindenben élenjár, ezért a kommunizmust csak később építik fel, előbb azonban a szocializmus alapjait kell leraknia a népnek. Ergo a szocializmus a kommunizmus előszobája. S hogy milyen is az a kommunizmus? Hát a legfejlettebb társadalmi forma, amelyben mindenki egyenlő, nincsenek elnyomók és elnyomottak – szólt a dajkamese –, nincsenek magántulajdonban termelőeszközök (az elnyomás eszközei), van ellenben a jóságos és gondoskodó állam, amely mindenkinek emberhez méltó körülményeket biztosít, és képes arra, hogy a megtermelt javakat érdemeinknek megfelelően ossza el. Ha túl fiatalok olvasnák írásomat, hadd jegyezzem meg, hogy ez a jól kifejlett eszmeiség már a Kádár-korszakból való, amikor is szorgos ideológusok dolgoztak vért izzadva és egymást túllihegve, hogy a mindenkinek elfogadható szocialista ideológiát (értsd: demagógiát) alaposan kidolgozzák.
Nem akarok visszaélni senki türelmével, a fentieket csak azért foglaltam össze néhány mondat erejéig, hogy a történelmi miliőt nem ismerőknek is hiteles képet nyújtsak, mi is foglalkoztatta annyira a szocreál kor agit.-proposait. (Ma mik is lennének? Píármenedzserek?) Azontúl pedig azt igyekszem boncolgatni, vajon hogyan is jutottak el törzs- és egyedfejlődési szintjük mai formájához azok, akik a fentiekben idézetteket komolyan is vették, vagyis teljesen azonosultak a kor trendjével, a szocialista „eszmeiséggel”.
Mindmáig nem értem, mi is mehetett végbe azok lelkében (bár tagadják, hogy ilyesmijük lenne), akik a rendszerváltozás hajnalán szembesültek ideológiájuk és társadalmi rendjük totális csődjével. Egyetlen dolgot azonban gyanítok: ez az eszmekör számukra sem jelentett egyebet híg dumánál, s hogy az azonosulás csupán a húsosfazék közelségének szólt, a kiemelt fizetéssel járó pozíciónak, a haveri kör, az úgynevezett szocialista elit kiváltságainak, nem pedig annak az agyrémnek, amely – valljuk be ennyi év után – soha nem is létezett mint olyan… Vajon mit érezhettek, amikor a pártiskolában tanultakkal ellentétben elkezdtek hirtelen spájzolni, hazadolgozni, tőkét gyűjteni, átmenteni, majd amikor erre lehetőség nyílt, gyárat, üzemet, termelőeszközt, földbirtokot venni, bankot privatizálni rajta, és átmenni olyasvalakibe, akiről ők annak idején azt tanították nekünk, hogy elnyomó tőkés, kizsákmányoló, uzsorás bankár, munka nélkül élősködő földbirtokos, ideológiailag fejletlen, harácsoló maszek, kispolgári csökevény stb. Nem tudok mást feltételezni, mint hogy az általuk tanítottakat ők igyekeztek a leggyorsabban elfelejteni, egyébként lelkileg meg kellett volna hasonlaniuk, ha szembesülnek tulajdon tetteikkel. Ha tisztában lettek volna azzal, amit tesznek, nem lettek volna képesek úgy megtömni degeszre a zsebüket, hogy honfitársaiknak még a betevő falatra se legyen elegendő, amit becsületes munkájukkal keresnek, és nem bírták volna végignézni, hogy az általuk oly sokat emlegetett szociális védőháló immáron azok torkát szorongatja, akiknek állítólag szánták…
De mit is akarnak a mai szocialisták? Talán sejtenek valamit abból, mekkora űr tátong eszmeiségük és a kendőzetlen valóság között, mert elkezdtek újabb eszmék után nézni. A kommunista duma már nem megy, akkor se ment, mikor még újonnan, ifjonti hévvel estek neki. A szocialista is jócskán lejáratódott, mert hiszen sokan voltak már Nyugaton, és tudják, milyenek a nyugat-európai típusú, szociáldemokráciára épülő társadalmak. Különben is, ha valaki elkezd gondolkozni, mit is rejt maga a „szocialista” szó, egyből rájön, hogy szociális érzékenységet (nem csak a választási kampány idejére), szociális juttatásokat (akár a nyugati társadalmakban, ahol a szakszervezetek nemcsak afféle formális szerepet töltöttek be évtizedeken át, hanem ki is vívtak ezt-azt az általuk képviselt dolgozók érdekében), társadalmi igazságosságot. Nos, ha ezzel szembeállítjuk a Bokros-csomag érzéketlenségét mindenféle szociális problémával szemben, akkor jobb, ha erről is mélyen hallgatnak a most lázasan új trendek, modern eszmék után kutakodó pártideológusok, akiknek ismét nincs jobb ötletük, mint hogy saját eszmék híján másoktól kell azokat eltulajdonítani (akár a közös tulajdonból magántulajdonba eltulajdonított javakat).
Ezért hallható annyi „népnemzeti” frázis újabban választási kampánymeséikben, mert úgy tűnik, ez az új trend. Ha hatásos, akkor pedig le kell koppintani. Igaz ugyan, hogy ők ezzel egy csöppet sem értenek egyet, de ha a nép ezt eszi, hadd legyen meg neki négyévente egyszer néhány hónapra… De ha ez még nem elég, valami igazán követésre méltónak ítélt nyugati párttól kell ideológiát tanulni, mert az a biztos, ami a tőkeerős államokban már bevált. Így került elő a ládafiából a szociáldemokrata jelszó, ami ismét csak zsuzsu a láncon, vagy hogy stílusosabbak legyünk, ordó az elvtársi büszkeségtől duzzadó kebleken. Ha ismét közelebbről megvizsgáljuk, mi mindent takar ez a szó, rá kell ébrednünk, hogyan lehet szociáldemokrata az, aki gyalázattal szerezte mindenét, a mások társadalmi, azaz szociális helyzete iránt pedig oly fogékony, hogy tudomást se vesz róla… Úgy demokrata, hogy a demokrácia számára azt jelenti, csak neki van szólásszabadsága, a többinek pedig szabadságában áll éjjel-nappal meghallgatni őt, neki joga van bármit megkaparintania, a többinek pedig jogában áll eltűrnie azt, neki minden jár, a többinek pedig legfeljebb a szája járhat (az is pártellenőrzés, azaz pártcenzúra alatt).
S hogy ezt a keserű szentenciát mi íratja le a felelős írástudóval? Csupán a történelmi ismeretei. Ettől még nem fosztották meg.

A szerző újságíró, az Új Hevesi Napló felelős szerkesztője