Vissza Erdélybe

A XIX. század végéig nem múlt el évtized, hogy a költő utolsó óráit és halálát illetően újabb és újabb szemtanúi beszámoló ne került volna elő. Ebben nincs semmi különös. Egy súlyos vereség után gyakori eset az, hogy a vert sereg egy része nyomtalanul odavész. A menekülők többsége csak a saját életével törődött, aligha figyelt arra, hogy tőle pár méterre a nemzet legnagyobb költője fut az életéért. Petőfi ugyanis csak számunkra közismert. Az életében pár ezer példányban megjelent köteteit díszítő arcképek nem biztosítottak neki ismertséget. A múlt század második felére megváltozott a helyzet. A költő arcképe 1867 után megtalálható volt minden jelentősebb öszszefoglalóban, minden tankönyvben, olajnyomatok tucatjai készültek róla. Természetes, hogy egyre többen emlékeztek vissza úgy, hogy 1849. július 31-én ezt a bajuszos-szakállas fiatalembert látták.

Az 1860-as évektől kezdve felvetődött egy másik lehetőség is: hátha csak fogságba esett Petőfi, s az oroszok titokban Szibériába szállították. 1877-ben egy Manasses Dániel (valójában Pap János) nevű szélhámos azt állította, hogy egy szibériai ólombányában találkozott Petőfivel. Manassesről azonban kiderült, hogy börtönviselt szélhámos, aki egy kukkot sem tud oroszul, és sohasem járt Oroszországban. A legendának újabb tápot adott az első világháború, amelynek során több tízezer magyar hadifogoly került Szibériába. E hadifoglyok kötődést kerestek a szülőföldhöz, s minden Alekszandr Petrovics feliratú sírban a költő maradványait sejtették. Mindazok, akik azt állították, hogy megtalálták a költő nyomait, csak a harmincas években hozták nyilvánosságra „felfedezésüket”, de semmiféle bizonyítékkal nem tudtak szolgálni.
A szibériai legenda aztán 1985-ben – egy 1940-es évekbeli szélsőjobboldali újságban megjelent híradás „újrafelfedezésével” – feléledt, s 1989-ben a szibériai Barguzinban egy expedíció megtalálni vélte Petőfi csontjait. A csontokról kiderült, hogy egy nő maradványai, az utólag elvégzett levéltári kutatások során pedig nemcsak Petőfiről, de egyetlen, állítólag Szibériába szállított 1849-es magyar hadifogolyról sem kerültek elő adatok.
Az ügy itt lezárható is volna, hiszen a barguzinistáknak azóta sem sikerült érdemi bizonyítékot produkálniuk, legfeljebb tudományon kívüli eszközökkel próbálták meg kétségbe vonni az „ellentábor” tagjainak szakmai vagy egyéni tisztességét. Nemrég azonban a szakma egyik képviselője „sietett” a barguzinisták segítségére. A Vadász Sándor szerkesztésében megjelent Az 1849-es cári intervenció Magyarországon című kötet egyik szerzője, Józsa Antal Az orosz csapatok a magyarországi és erdélyi hadszíntéren 1849-ben című tanulmányában foglalkozik az orosz csapatok által ejtett haifoglyok kérdésével is. Józsa már a 61. oldalon megjegyzi, hogy az önként távozásra „a magyar hadifoglyokra vonatkozó cári parancs is kiskaput kínált”. Józsa leszögezi: „A cári rendszer hadifogoly-politikáját nem lehet a Varsóban aláírt, formális, a Habsburgok látszólagos presztízsérzékenységét is tükröző katonai egyezmény betűire korlátozni” (106. o.). Magát az egyezményt azonban nem idézi (nota bene: ennek a dokumentumnak a közlése valóban fontos lenne).
A június 12-én aláírt, de csak később parafált, 31 cikkelyből álló egyezménynek csupán az utolsó cikkelye foglalkozik a hadifogolykérdéssel: „Ha a foglyul ejtett lázadók között a két szövetséges hatalom alattvalói találtatnának, kölcsönösen kiadják őket egymásnak. Ugyanez történik a hadiszökevényekkel is.” Ez a megfogalmazás egyértelmű, s tudomásunk szerint a két nagyhatalom tartotta is magát hozzá. (A korábbi szakirodalomban szereplő azon állítás, amely szerint Ausztria valamennyi foglyul ejtett lengyel kiszolgáltatását megígérte Oroszországnak, nem állja meg a helyét.)
Józsa azonban megállapítja, hogy az oroszok a Bemmel vívott utolsó ütközetek idején a dunai fejedelemségekbe kihajtott-kiszabadított hadifoglyokkal másként kívántak rendelkezni, mint azokkal, akik osztrák felségterületen maradtak (108. o.). Józsa szerint „az orosz regionális katonai vezetés, mely az adott terület katonai hírszerzéséért volt felelős, érdekelt volt a magyar, de főleg a románul és németül is valamilyen fokon beszélő székelyek visszatartásában attól, hogy a bukaresti osztrák konzulátuson hazatérésre jelentkezzenek”. A székelyek is érdekeltek voltak ebben, mert 1848–49 fordulóján – mint határőrök – felesküdtek I. Ferenc Józsefre, s részt vettek a Naszód környéki román falvak felgyújtásában: mint dezertőröket, hadbíróság fenyegette őket, a vásárok alkalmával pedig attól kellett tartaniuk, hogy a román határőrök személyes bosszút állnak rajtuk. Ezek után érthető – fűzi tovább gondolatmenetét Józsa –, hogy sokan választották „az ekkor még betelepítésre váró távol-keleti orosz területeken való letelepedés lehetőségét földesúri kizsákmányolás nélkül, ezt mint kínálkozó alkalmat nem mindenki utasította el” (108. o.).
Józsa szerint erre a cár által 1849. június 9-én kiadott direktíva adott lehetőséget, amely még az orosz–osztrák egyezmény előtt született. Ezt közli is, s miután fontos okmányról van szó, érdemes itt is közreadni:
„A Cár őfelsége ezennel kegyeskedett megparancsolni:
1. Azon esetekben, amikor magyar tiszteket ejtenek fogságba, vagy azok önszántukból átjönnek hozzánk, abban az esetben, ha megbánást tanúsítanak, mert részt vettek a saját kormányuk elleni lázadásban, valamennyitől meg kell követelni, hogy megbánásukat bizonyítsák be azzal, hogy azonnal a magyarok ellen indulnak harcolni.
2. A megbánás bizonyítékaként szolgálhat olyan kötelezettségvállalás, hogy más tiszteket is átcsal az ellenség táborából.
3. Ezen esetekben Ő Cári Felsége megengedi fenséges (recte: felséges) nevében kinyilvánítani a kegyelmet.
4. Ha viszont az Osztrák Kormány megtagadná a kegyelem megerősítését, akkor Ő Cári Felsége kegyeskedik megengedni, hogy az ezen kegyelemben részesült magyar tiszteket magunkhoz vegyük” (121–123. o.).
Józsa szerint a direktívát nem vonták vissza, tehát a kölcsönös segítségnyújtási egyezmény után is életben maradt. Mindez értelmezés kérdése, csakhogy ez az utasítás egyértelműen az árulókra és kollaboránsokra vonatkozik, s nem lehet hivatkozási alap arra, hogy az oroszok – mint Józsa később írja – több ezer hadifoglyot vittek volna ki. Mivel az okmány közzététele közvetve érinti a barguzini őrületet (azaz: orosz nő volt-e Petőfi Szibériában?), le kell szögeznem: ha valaki ezzel az okmánnyal véli bizonyítani Petőfi kihurcolását, amire a barguzini sarlatánszövetség eddig egyetlen, tudományosan értékelhető adatot sem volt képes produkálni, az nem kevesebbet állít, mint hogy Petőfi áruló vagy kollaboráns volt. (Józsa ebben a kérdésben viszonylag józan álláspontot foglal el, de másutt riasztó tájékozatlanságról tesz tanúbizonyságot a Petőfi-életúttal kapcsolatban.)
Józsa két diplomáciai jelentésre hivatkozik a foglyok kihurcolását illetően: Timoni bukaresti osztrák konzuléra, illetve Huber galaci ügyvivőére. Timoni augusztus 17-én jelentette Schwarzenberg osztrák miniszterelnöknek: „Háromezer fogoly felkelőt fognak Brassóból Havasalföldön és Moldván keresztül Bukovinába szállítani” (111. o.). Huber pedig augusztus 28-án jelentette: „Az hírlik, hogy a magyar nemzetiségű felkelőket – fegyvereik leadása után – hazaengedik, míg a felkelő seregben található németeket és lengyeleket hadifogolyként viszszatartják, és Oroszország belsejébe viszik. A moldvai helyi hatóságok arra kaptak utasítást, hogy biztosítsanak szállást és ellátást háromezer hadifogoly számára, akiket Erdélyből Oroszországba szállítanak” (111. o.).

Józsa szerint: „Az idézett dokumentum egyértelműen bizonyítja, hogy orosz részről történt jelentős hadifogoly-kiszállítás Erdélyből Havasalföldön és Moldván keresztül. Másodszor: a formális katonai egyezménytől eltérően az oroszok nem csak lengyel nemzetiségűeket szállítottak Oroszország belsejébe, így az az axióma, miszerint a lengyeleken kívül minden más nemzetiségű hadifoglyot átadtak az osztrák félnek, tudományosan tarthatatlan. Ennek az ellenkezője, miután az orosz 5. gyaloghadtest hadműveleti dokumentációját – néhány parancs kivételével – a levéltárba nem adták le, kizárásos alapon nem bizonyítható” (112. o.). Józsát odáig ragadja a fantáziája, hogy már az amerikai magyar emigráció egy részét is Szibérián és Alaszkán át érkezteti Amerikába, hivatkozva arra is, hogy „Kossuth amerikai előadóútja alkalmával