A Flórián téri dohánygyár

Óbudán az egykori Flórián téri dohánygyár épülete az 1867-es magyar dohányjövedéki törvény megalkotása után elsőként épült meg a fővárosban, és nyomában a lágymányosi, majd a kőbányai dohánygyár is megalakult. Európába a XVII. századra gyűrűzött be és terjedt el egyre jobban a dohányzás, amit az akkori hatóságok eleinte megpróbáltak visszaszorítani. Az egyház központi szerepet játszott ebben, s III. Ince pápa például egyházi átkot mondott ki a „füstölgőkre”. Ezt 1724-ben visszavonták, hiszen már egyre szélesebb tömegeket érintett e szenvedély. Az eleinte kizárólag az urak által kedvelt élvezeti cikk pedig később már a hölgyeket is „megfertőzte”.
Hazánkban a törökök honosították meg a rossz szokást, de a dohánytermesztés és -feldolgozás a XVIII. századra vált igazán jelentőssé. A XIX. század első feléig azonban a dohánygyárak többsége még csak néhány fővel dolgozó manufaktúra volt. Ezek működését – az 1851-es osztrák–magyar dohánymonopólium megalakulásáig – semmiféle törvény vagy rendelet nem szabályozta. Legnagyobb talán a Síp utcai, későbbi Erzsébet Dohánygyár volt, amely már akkor 300-400 főt foglalkoztatott, és évente 25-30 millió szivart, 100 mázsa burnótot és 150 mázsa pipadohányt állított elő. Az önálló magyar dohányjövedék létrejöttét követően alakultak meg a nagy dohánygyárak fővárosszerte.
Elsőként 1892-ben a filoxérajárvány következtében kipusztult szőlővidék munkásainak erejére építő Óbudai Dohánygyár épült fel, amelyről annyit tudunk, hogy már röviddel beindulása után napi negyedmillió szivarkát és körülbelül 2000 csomag pipadohányt állított elő.

A dohánygyár épületének külsejéről a kortársak elmondták: a „szolid stylben”, pavilonrendszer szerint készült épület „igen jó benyomást kelt csinos, nyerstégla külsejével, eltérően az állami építkezés régibb, kaszárnyákra és fogházakra emlékeztető modorától”. Az összes honi dohánygyár között ekkor mind külsejében, mind berendezését tekintve legmodernebbnek számító óbudai üzem indulásakor 500 nőt és mindössze 30 férfit alkalmazott, és igazgatója az a Milde József királyi tanácsos volt, aki a fiumei dohánygyár létrehozásában is fontos szerepet vállalt, és legendásan humánus bánásmódja miatt is kedvelt volt az itt dolgozók körében. A harmincas évekre az országos dohánytermékek több mint 40 százaléka készült a fővárosi gyárakban. Az óbudai gyár is az 1930-as években élte virágkorát, a bolgár, görög és kis-ázsiai dohánylevelekből már havi 54 millió cigarettát és 7500 kilogramm dohányt állítottak elő. Itt készült például a Mirjam, a Mephis és a Petőfi márka is. A gyártás már mechanikus volt, a keverés pedig a hatszázötven, nagyrészt női munkás feladata volt. A heti 20-30 pengőért egy dolgozónak napi hét-nyolc mázsa dohányt kellett emelgetnie, a keverés pedig egy kádban, ötféle dohányból, öt munkás segítségével történt. A sodrás már természetesen a gép dolga volt, és hatalmas mennyiség, 3000 doboz készült el óránként. A második világháborút követő decentralizálás következtében a kőbányai, majd később a lágymányosi dohánygyárral együtt felszámolták a fővárosi dohányipart, és négy vidéki üzemet hoztak létre helyette Debrecenben, Pécsen, Egerben és Sátoraljaújhelyen. A fővárosban mindössze a Fővárosi Dohánybeváltó Üzem és a Budapesti Dohányáruraktár maradt mementónak. A Flórián téri gyár helyén ma egy bank üzemel az Árpád hídi felüljáró tőszomszédságában. (G. R.)