A jóllakottság egyenlete

Rendkívüli megtiszteltetés érte Nagy Ferencet, a Szegedi Biológiai Központ (SZBK) Növénybiológiai Intézetének csoportvezetőjét, a Gödöllői Mezőgazdasági Biotechnológiai Kutatóközpont főigazgatóját. A német művelődési miniszter Wolfgang Paul-díjjal tüntette ki Berlinben, amit Kelet-Európából egyedüli tudósként kapott. Az első ízben átadott elismeréssel négy és fél millió márka jár. Először aziránt érdeklődtem a neves kutatótól, hogy mikor és mire költi ezt a hatalmas összeget?
– Nem teszem zsebre, nem használhatom magáncélra, a németországi Freiburgban három évig végzek kutatásokat. Csakis Németországban, hiszen a díj odaítélésének legfontosabb feltétele ez volt.
– Így még többet kell dolgoznia…?
– Természetesen, de emellett itthon tovább végzem a teendőimet, kutatok, és a Széchenyi professzori ösztöndíjam oktatásra is kötelez. Nagyon remélem, hogy mindamellett azért jut majd időm akár itthon, akár Németországban hetente egy-két órát focizni, esetleg teniszezni vagy kosárlabdázni.
A Wolfgang Paul-díjat a legnevesebb német professzorokból álló testület ítélte oda a tizennégy kitüntetettnek, akik közül nyolc amerikai. Huszonhárom ország hetven tudósából választották ki a válogatott csapatot, és a német állam ötvenmillió márkát adott erre a célra. Régóta készülök arra, hogy Nagy Ferencről riportot készítsek. Többnyire azért nem sikerült, mert évtizedeken keresztül állandóan ingázott a tengerentúl, Európa nagyvárosai és Szeged között. Most már csak Freiburgba jár, havonta egy hetet tölt ott. Nagy Ferenc annak a biológusnemzedéknek a tagja, amelyik mindig több lábon állt, szerte a világban kereste a lehetőséget a tudományos kitörésre, főleg abban az időszakban, amikor a biotechnológiát nemigen támogatták anyagilag.
– A nyolcvanas években viszonylag kevés pénz állt rendelkezésre, emellett a külföldről hazatérő emberekre, így rám is nyomasztólag hatott a bezártság, a kommunikáció nehézsége és a tudományos élet „kézi vezérlése”. A teljesítmények értékelése is teljesen elszakadt a valóságtól. Többször megfordult a fejemben, hogy külföldön telepedek le, sőt Svájcban már a házat is kinéztem magamnak, amit majd megveszek, de a végső pillanatban újra és újra visszatáncoltam. Szerencsére a kilencvenes évek végétől érezhetően javult a helyzet, és olyan segítséget kaptam, részben az SZBK vezetőségétől, részben külföldről, amiről korábban álmodni sem mertem.
Csendes, szerény ember Nagy Ferenc, a biológiai tudományok akadémiai doktora. Professzortársai többet beszélnek az eredményeiről, mint amennyit ő elárul a sikereiről. Az a típus, aki természetesnek veszi, hogy napi tizenkét-tizennégy órát tölt a laboratóriumában. Tudományos karrierje akkor kezdődött, amikor az egyetem elvégzése után, 1977-ben a Szegedi Biológiai Központba került a Maliga Pál vezette sejtbiológiai csoporthoz. Hat évvel később már a New York-i Rockefeller Egyetemen dolgozik, ahol asistant professzori címet kapott. 1988-ban egy évre visszajött Szegedre, aztán megint vette a vándorbotját.
– Akkoriban úgy éreztem, menekülni kell itthonról, mert padlóra került a tudomány – mondja Nagy Ferenc –, több kollégám nekiindult a világnak. Erősen éreztette hatását az „agyelszívás”.
A professzor a nyolcvanas évek végétől a bázeli Friedrich Miescher Intézetben dolgozott csoportvezetőként, de 1990-től már Szegeden is létrehozta a csoportját, és évente két-három hónapot a Tisza partján kutat. Az 1996-os hazatérés körülményeiről a következőket mondja:
– Az egyik legnagyobb amerikai privát alapítvány, a Howard Hughes Medical Institute kétszázezer dolláros pályázatát nyertem el 1995-ben, amiben az volt a nagy szám, hogy az egész pénzt a magyarországi kutatásokra fordíthattam. Sőt az alapítvány kifejezetten azzal a céllal adta a támogatást, hogy segítse a kelet-európai tudósokat, jöjjenek haza, itthon folytassák a munkájukat.
A sors is egyre kegyesebb lett Nagy Ferenchez, bár a támogatásokat természetesen nemzetközileg is elismert teljesítményével érdemelte ki. A Volkswagen Stiftungtól kétszázezer márkát, egy svájci alapítványtól százezer frankot kapott magyarországi munkájához, majd tavaly újból elnyerte öt évre a már egyszer folyósított amerikai alapítvány díját. Ebben az esetben félmillió dollárt. A kilencvenes évek vége felé a professzor szegedi csoportjának eredményeire támaszkodva sikeresen pályázik immár az EU által meghirdetett pénzekre. Egy német és angol csoporttal együtt benyújtott pályázatára 1999-től három esztendőre, évi kétszázezer dollár értékű támogatást kapott a Human Frontiers Science programtól. Kihasználva az egyre bővülő itthoni lehetőségeket, csapata rendszeresen nyer OTKA-pályázatokat, és emellett két olyan konzorcium munkájában is részt vesz, amelyek sikeresen szerepeltek a Széchenyi-program keretén belül kiírt támogatásokban.
– Magyar szemmel ez már a bőség zavarának is tekinthető – jegyzem meg.
– Ebből a több százmillió forintból már gőzerővel lehet dolgozni. Az amerikaiak feltétele, hogy nyolc hónapot Magyarországon kutassak, de a németek is azzal a megszorítással adják a pénzt, hogy egy évből négy hónapot a freiburgi laboratóriumban kísérletezzek.
Ennyi pénzt egyetlen tudós sem kap ajándékba, olyan eredményt kell felmutatni, amire az egész világ odafigyel. Nagy Ferenc idáig több mint száz tudományos közleményt jelentetett meg rangos nemzetközi szaklapokban, és életútja éppen azt példázza, hogy a nemzetközi tudományos közvélemény elismerése anyagiakban kifejezve is jól kamatozik. A magas teljesítményt a fejlett világ kiemelkedően honorálja. Nagy professzor szegedi csoportja molekuláris szinten vizsgálja a fénynek a növény növekedésére gyakorolt hatását. Arra kíváncsiak, hogy a növényi sejt hogyan reagál molekuláris szinten a környezeti fényviszonyokban bekövetkezett változásokra, miképp határozza meg a növény formáját, a virágzás idejét stb. Ez színtiszta alapkutatás, ám ennek segítségével a szegedi csoport más kutatókkal együtt feltérképezi azt a folyamatot, ahogyan a növényi sejt átalakítja a fényt egy olyan biokémiai jellé, amely meghatározza a gének kifejeződését, azaz a növények anyagcseréjét és fejlődését. Ennek ismeretében a nem túl távoli jövőben lehetőség nyílik célzottan beavatkozni ezekbe a folyamatokba, optimalizálni, illetve a környezeti feltételeket figyelembe véve módosítani lehet azokat. Nagy professzor németországi kutatásai a következő három évben ennek a problémakörnek egy speciális részterületére koncentrálódnak. Ottani laborja az ultraibolya sugárzásnak a növények anyagcseréjére és növekedésére gyakorolt hatásait vizsgálja. Ennek kifejezetten gyakorlati a jelentősége, hiszen a lyukas ózonpajzs miatt nemcsak az embernek, hanem a növénynek is meg kell birkóznia a nagyobb sugárzási dózissal. Nem kizárt, hogy előbb vagy utóbb olyan növényfajtákat kell előállítani, amelyek jobban ellenállnak a fokozódó sugárzásnak. Gödöllőn nincs laboratóriuma Nagy Ferencnek, ott főleg menedzseri teendőket lát el, ezért heti programja úgy alakul, hogy a hét első részében Gödöllőn, másik felében Szegeden és havonta egy hetet Freiburgban dolgozik.

– Árulja el, mi hajtja önt, hogy ezt a fantasztikus munkatempót vállalja ötvenéves fejjel is?
– Kíváncsiság, amit Egerben a biológia-tanárnőm, Molnár Margit és kémiatanárom, Irlanda Dezső keltett fel bennem. Az ő befolyásuk nélkül valószínűleg ma jogászként dolgoznék.
– Meddig szeretne eljutni a tudományban, mit akar megfejteni?
– Hihetetlenül gyorsan fejlődik a biológia, még arra sem mernék vállalkozni, hogy megjósoljam a következő tíz év várható felfedezéseit. Mi sem bizonyítja ezt jobban, saját példámnál maradva, hogy számos olyan eredmény, amit 1985-ben az egyik legrangosabb tudományos folyóiratban, a Nature-ban publikáltam társaimmal együtt, mára kötelező egyetemi tananyag lett, sőt már az igazán érdeklődő középiskolások is találkozhatnak ezekkel, amennyiben tanáraik is úgy akarják. Ettől függetlenül, szeretnék minél többet megérteni azokból a folyamatokból, amelyek szabályozzák a növény adaptív képességét, ami végső soron lehetővé teszi, hogy a növények a környezetben bekövetkező változásokkal – fény, hőmérséklet, tápanyag – anyagcseréjük megváltoztatásával képesek legyenek megbirkózni. Gondoljon bele, ez nem egyszerű kihívás, hiszen a növények nem tudnak arrébb menni – ellentétben az állatokkal –, amennyiben a környezeti viszonyok kedvezőtlenül változnak. Úgy gondolom, hogy az elkövetkezendő évtizedben elegendő információt sikerül gyűjteni ezekről a folyamatokról. Elvezethet bennünket az egyszerűbb növényi sejtek működésének matematikai modellezéséhez. Vagyis ezeket a változásokat talán már matematikai egyenletek formájában is le tudjuk majd írni.
– Miért fontos ez?
– Most hatmilliárdan élünk a földön, 2050-re kilencmilliárdan leszünk. A világ népessége leggyorsabban a fejlődő országokban szaporodik, ahol nem ritka az éhínség. Ezért is fontos cél, hogy olyan növényeket állítsunk elő, amelyek olcsóbban termelhetők és több termést hoznak. Ezt a kérdést pusztán a hagyományos növénynemesítéssel szerintem már nem lehet megoldani. Vallom azonban, hogy a növénynemesítés, karöltve a géntechnológiai módszerekkel, sikerrel birkózik majd meg ezzel a problémával, és az éhínség, mint olyan, már csak az értelmező szótárakban fordul elő 2030 után. Természetesen tisztában vagyok a kérdés gazdasági, társadalmi vetületeivel, amelyek lassíthatják vagy gyorsíthatják ezt a folyamatot.
– Mit javasol fiatal munkatársainak, milyen utat járjanak be?
– Úgy gondolom, hogy minden ember életútja egyedi, és nincs sikerrecept. Saját példámból kiindulva mondom: tény, hogy jó időben, jó helyen kell kutatni, de emellett szükség van egyfajta megszállottságra, a család támogatására és számos más tényezőre. Apropó, család: esetemben például döntő hatású volt, hogy feleségem – dr. Kemény Éva, aki maga is vérbeli kutató, és a szegedi egyetem kórbonctani intézetében dolgozik docensként –, valamint két gyermekem vállalta a folytonos költözködést, ingázást, sokszor az egyedüllétet is. Visszatérve a kérdésre, azt tudom mondani, hogy doktori fokozatuk megszerzése után menjenek külföldre, tanuljanak, de a legjobbak, akik erre elhivatottságot éreznek, jöjjenek haza, és vegyenek részt az újabb generáció képzésében. Szegedi laboromban nyolc doktorandusz dolgozik, és bátran állíthatom, majdnem mindegyik képes arra, hogy sikeres tudományos pályát fusson be. A világ egyetlen országában sem egyszerű egy tudományos karrier felépítése. Nálunk ezt tovább komplikálja a nyomokban még mindig fellelhető „feudális” rendszer, a kutatóintézetek szerkezetének merevsége, a mobilitás hiánya. A biológiai tudományokban a világ fejlett része ma már minket is vetélytársnak tekint, megszűntek a rendszerváltozás utáni évekre jellemző segélycsomagok. Pályázni azonban lehet, számos élvonalbeli magyar kutató esete példázza, hogy menynyire sikeres, ha az igény megfelelő teljesítménnyel párosul. Ettől persze nem lesznek automatikusan jobbak az életkörülményeik. Ám ha hosszú távon fenn akarjuk tartani a magyar tudomány versenyképességét, azt, hogy a világ legkiválóbbjaival is eséllyel mérkőzzünk, akkor ezeket a fiatal „versenyzőket” illendő lenne kiemelt fizetéssel honorálni.