A Medgyessy-csapda

Sajnálom Medgyessy Pétert. Az elmúlt hetekben személye körül kialakult zűrzavar, a mostanában bejelentett taktikaváltás – amely szerint most már határozottan fog fellépni és nem hagyja magát –, végül a cégével kapcsolatban megindított nyomozás a hozzá fűzött politikai remények megrendülését hozták. Amikor hosszú vajúdás után a szocialista párt őt nevezte meg miniszterelnök-jelöltjeként, sokaknak úgy tűnt, hogy a mai kormánnyal élesen szemben álló kulturális, politikai és gazdasági csoport végre egy jól kiválasztott személyiség mögött sorakozhat fel. Medgyessy, úgy tűnt, minden kívánalomnak eleget tud tenni. Baloldali politikusként jelent meg, vagyis maga mögött tudhatta a szocialista párt magukat baloldaliként meghatározó rétegeit. Pénzügyi szakmája, e téren korábban mutatott orientációja alapján számíthatott ugyanezen párt gazdasági köreinek a támogatására is; ugyanezen okból a szabad demokraták jelenlegi vezető körei is támogathatónak ítélték. Érett kora, visszafogott modora esélyt jelentett arra, hogy ellensúlyozza Orbán Viktor kiugró személyiségbeli jellemzőit. Megnyilatkozásai, amelyekben nemzeti egységről beszélt, arra is esélyessé tették, hogy a mai kormánypárt egyes támogató csoportjait is maga mögé állíthassa. Végül hangsúlyozott „tisztességessége”, „becsületessége”, a keresztény értékekre tett utalásai azt is valószínűsíthették, hogy a kormánypárti szavazók körében is képes lesz megszólítani egyeseket.
Mindez mára jórészt kudarcot vallott. Nem hiszem, hogy ezért azt az egy-két zavaros szerződést, felröppent hírt kellene hibáztatni, amelyek az elmúlt időszakban kerültek napvilágra. Az a politikus, aki néhány napon belül többször is ellentmond önmagának, visszakozásra kényszerül, modorában és viselkedésében növekvő zavart mutat, nem számíthat biztos tömegtámogatásra egy olyan politikai közegben, amelyben fő ellenfele sokakat meglepő felkészültséggel és szakszerűséggel, pontos fogalmazással, érthető és jól megkomponált magyar mondatokkal hívja fel magára a figyelmet. Ám Medgyessy hanyatlása nem csak annak köszönhető, hogy beszédében kezdettől fogva a politikailag határozatlan ember benyomását keltette; nem csak annak, hogy az elmúlt időszakban egyre zavartabban és ellentmondásosabban viselkedett. A hibát talán mélyebben, a kiinduló koncepcióban kell keresni. Eleve hibásnak látszott az, hogy míg a Fidesz élén egy felkészült és karakteres politikus áll, akit a közvélemény a párt tényleges vezetőjeként tart számon, a vele szemben álló szocialistáknál Medgyessyről csak kevesen hitték el, hogy politikai értelemben valóban önálló személy. Kovács László árnyéka mindvégig rávetült az üzletember-politikusra, olyannyira, hogy fontosabb kérdésekben pontosan lehetett tudni: a döntő megnyilatkozás nem Medgyessytől, hanem Kovácstól várható.
E kettősség eredete maga a párt vezetője. Ő volt az, aki az előző pártvezető helyére lépvén olyan pozíciót kívánt elfoglalni, amihez nem volt meg minden elvárható képessége. Kovács politikai tapasztalata, amelyet mint a Kádár-rendszer megbízható diplomatája szerzett, kiváló beszédkészséggel és a formalitások pontos ismeretével járt és jár együtt; ám mindig is hiányzott belőle a kortárs politikában oly fontos elem, a meggyőző személyiség. Mivel ennek ő maga is tudatában volt, várhattuk, hogy valakit maga mellé állít. A választást a fent említett kívánalmak mechanikus listázása határozta meg; nem a politikusi személyiség szervessége, hanem a formálisan felsorolt elvárások. Mivel Medgyessy mintegy külsőleg öltötte magára az elvárható tulajdonságokat, látható volt, hogy akár csak egynek a kihullása is az egész megrendülését okozhatja. A megrendülés lehetőségét előre vetítette az a tény, hogy Medgyessy már a kezdetektől zavarban volt, ha spontán kellett megnyilatkoznia; beszédmódja, arcjátéka nélkülözte a kellő erélyt és magabiztosságot.
Személye így nem vált és nem is válhatott szimbolikussá. Mindez mégsem merőben formai hibák következménye. Meghúzódik mögötte a szocialista párt elhibázott politikája, amelynek értelmében 1998 után az éles konfrontáció álláspontjára helyezkedett a Fidesz vezette kormány valamennyi lépését illetően. E tévedésüket a párt stratégái már régen belátták, amit jól mutatott Medgyessy számos, a kormány lépéseivel egyetértő nyilatkozata. Ám mind a mai napig úgy gondolják, hogy a pártnak ki kell tartania a konfrontatív stratégia mellett, mert ellenkező esetben a bukás igazán mély lehet. De éppen ez a stratégia vált időközben hiteltelenné; a közvélemény-kutatások jól mutatják, hogy a kormány legfontosabb lépéseivel még a szocialista szavazók jelentős része is egyetért; ezért nemcsak hiteltelen, hanem alaptalan is a párt konfrontatív viselkedése. Ebben részben a Fidesz korábbi viselkedését igyekeznek utánozni; ám a különbség a részletekben rejlik. A tartalmi oldalon a Fidesz korábbi konfrontálódó viselkedése viszonylag következetes volt; és későbbi kormányintézkedései is egybevágnak ezzel. Ám a szocialista párt olyan lépéseket ellenez, amelyeket baloldali elkötelezettsége alapján támogatnia kellene; s olykor olyanokat támogat, amelyeket elvi alapon nem lenne szabad támogatnia. A különbség az értékkonzekvenciában van: míg a mai kormányoldalon viszonylag nagyfokú következetességről beszélhetünk, a másik oldalon a következetlenség olykor teljesen irracionális.
A szocialista párt zavara mögött mélyebb a háttér: következetlensége, stratégiájának formalizmusa, elvi és gyakorlati képlékenysége összefügg a párt évtizedes előtörténetével. Az elmúlt hetekben kibontakozott vita az 1956-os megemlékezésekről sokak szemében világossá tette, hogy ezen a téren a párt erkölcsileg mulasztásos törvénysértésben leledzik. Mindez élesen kiviláglik, ha az egykori fényképről felidézzük a halálos ítéletére várakozó orvostanhallgató, Tóth Ilonka meggyötört, a szenvedéstől merevvé vált arcát, és arra gondolunk, hogy a szocialista pártnak mind a mai napig tisztázatlan a viszonya Tóth Ilonkához és a többi hasonló sorsú személyhez. Ez a morális mulasztás, s mindaz, ami e viselkedésből még kitetszik, hiteltelenné teszi nemcsak a párt novemberi koszorúit, hanem azokat a személyeket is, akik e koszorúzókkal együtt koszorúztak, majd saját vélt vagy valós sértettségükben szónoklatokkal követelik a maguk igazát. Eközben elfeledkeznek arról, hogy amíg 1996-ban, a felkelés negyvenedik évfordulóján a nyugati világ televíziói külön filmöszszeállításokkal emlékeztek meg 1956-ról, az akkori Magyar Televízió egész este egyetlen szót sem szólt az évfordulóról. Nem csupán Tóth Ilonkáról vagy Mansfeld Péterről nem hallhattunk, hanem az egész évfordulót kétértelmű – de mégis jellemző – hallgatás takarta.
Demszky Gábor egy évvel ezelőtt azzal a kifejezett szándékkal lépett fel, hogy vezetésével megújítja a Szabad Demokraták Szövetségét az „egyenlő távolságtartás” politikáját követve. Látványos és hangos fellépését kevésbé látványos és még kevésbé zajos távozás követte. Medgyessy Péter esetében valami hasonlót látunk: az erőteljes fellépés mára zavarba fúlt, amit esetleg távozása követ. Mindkét esetben, úgy tűnik, a személyiségjegyek és az ezekhez csak külsődlegesen kapcsolódó politikai célkitűzések széttartása okozta a bajt. Demszky Gábor helyét a régi pártelnök vette át, aki az egyik televízióbeszélgetésben saját pártjának célkitűzését sajátos fordulattal az „SZDSZ leváltásában” kívánta meghatározni. Noha gyorsan kijavította a nyelvbotlást, ez mégis jelzi a pártjában kialakult zavart. Mindez tanulsággal szolgál a szocialista párt számára is. Ha Medgyessy Pétert távozásra bírják, a párt vezetése még a mainál is jobban szétesik. Ha nem így tesznek, Medgyessy sokat ronthat a párt ma még meglévő választási esélyein. Ha köztes megoldást választanak – például Németh Miklóst is bevonják a vezetésbe – a ma is kétfejű politikai csoport többfejűvé változik, s még nehezebb lesz megmondani, ki is voltaképpeni vezetője. Elavult címerállatok esetében megszoktuk a kétfejűséget; a sokfejűség azonban csak mesebeli állatoknál létezik.
A szocialista párt stratégái bizonyosan tartogatnak még jó néhány meglepetést a tarsolyukban. Ezek között olyanok is szerepelhetnek, amelyeket olykor katasztrófa-forgatókönyvnek mondanak: olyan reakciók, fellépések, intézkedések, amelyek nem segítenek sem az országnak, sem a szocialista pártnak. Noha a hatalmi küzdelem szélsőséges jelenségeket is szülhet, a szocialista pártnak legalább annyit meg kellene őriznie a Medgyessy körül kialakított képből, hogy minden esetben, még a választási vereség esetleges bekövetkezése esetén is az ország alapérdekeit tartja szem előtt. Tudható, hogy a párton belül vannak olyanok, akik számára fontosak ezek az érdekek. E személyeknek véleményem szerint abból kellene kiindulniuk, hogy egy esetleges – de egyelőre korántsem biztos – újabb választási kudarc a Magyar Szocialista Párt számára elhozhatja a valódi megújulás esélyét; a valódi racionalizmus, a valódi baloldaliság kialakításának a lehetőségét. S nem utolsósorban annak lehetőségét, hogy a párt vezetői ne csak egy-egy sajtótájékoztató kameráival tudjanak szembenézni, hanem Tóth Ilonka és Mansfeld Péter mind a mai napig köztünk élő tekintetével is.
A szerző filozófus