A mélypont magaslatai

Most vegyük elő a 168 Óra címlapját és háborogjunk rajta egy sort? – megtehetnénk, de felesleges. Inkább elhisszük Mester Ákosnak, hogy semmiféle hátsó szándékuk nem volt, föl sem merült bennük, hogy a fotó félreérthető, távol állt tőlük minden bántó szándék, hiszen amúgy is rendszeresen szoktak szakrális pillanatokat megörökíteni és kitenni a címlapra, főleg, ha a képen az általuk mélységesen tisztelt Hegedűs Lóránt püspök látható. Elhisszük Mester Ákosnak, hogy ők csak jót akartak, olvasóikat tárgyilagosan tájékoztatni, miként Mester Ákosék is oly empatikusan és megértőn olvassák a mi cikkeinket, még véletlenül sem kötnek belénk, nem magyaráznak félre soha semmit.

Hasonló megértéssel forgatjuk a Budapesti lap című újságot is, ami eddig elkerülte figyelmünket, pedig már a harmadik évfolyamában jár. A Párbeszéd Budapestért Alapítvány kiadványa is tele van jó szándékkal, objektivitással, a jó ízlés meg csak úgy süt belőle. A november–december duplaszám nyolcadik oldalán, Mélypont címmel, majd egy egész kolumnát szentelnek a Magyar ATV péntek esti Sajtóklubjának, abból is az elhíresült november 9-i adásnak. Hoszszan és nagyon sok sajtóhibával idézik a beszélgetők szavait, ha valamit rosszul hallottak, az a technika hibája „…már bocsánat! címmel Kende János ír rövidke jegyzetet, amelyben kifejti, hogy nem kedveli a Magyar Nemzetet, az ő szavait idézve: „a régi híréhez-nevéhez méltatlan (…) kormány közeli félhivatalos lapot”, mert némely írása a Völkische Beobachtert (a német nácipárt lapját – a szerk.) juttatja eszébe, ám a sajtóklub résztvevői még azt is alulmúlták, ami nem csoda, mert ők olyan emberek, akik sűrűn váltogatják nézeteiket. „Kedves néző, hallgató, olvasó. Kövesd példájukat, ha sikeres, elismert, polgári akarsz lenni, de ne feledd jó mélyre temetni ízlésedet, tisztességedet” – fejezi be eszmefuttatását Kende János. Nem tetszik neki a sajtóklub, lesújtó véleményt alakít ki róla – rendben van, ám érdemes azon is elmélázni, hogy az ő, nyilván kifinomult ízlésű és kifogástalanul tisztességes lapja miket hord össze.
Ott van mindjárt a vezércikk, Bodor Pál tollából, ami a kényes ízlésről tanúskodó: Lábszaga van – vagy gyönyörű melle? címet viseli. Bodor arról elmélkedik, hogy a baloldali értelmiség megijedt, mert van mitől félnie. „Könnyen meglehet, hogy maholnap véresre vernek minket elegáns baseballütőkkel”. Szerinte az igazi baloldali értelmiségi szembeszállt a szocializmus idején is a hatalommal, most pedig azokkal azonosítják, akik ellen, jó fél évszázadon át kűzdött. Magyarán, itt csak a baloldali értelmiség viselkedett gerincesen, a jobboldal „tele van ingázó seggnyalókkal”. Ezután megköveti „szegény Grósz elvtársat”, akinek fehérterrorról szóló beszéde ellen kéthasábos vezércikket írt. Megköveti őt, „mert noha még nem lógunk mind a lámpavason, ettől nem sok választ el”. Szegény Bodor Pál, állandó fenyegetettségben él, előbb elegáns baseballütőkkel akarják véresre verni, majd lámpavasra húzni, bár ezeknél a rafinált jobboldaliaknál soha nem lehet tudni, még az is lehet, hogy megfordítanák a sorrendet. Másrészt Bodor azt írja, hogy még nem lógnak mind a lámpavason. Ezek szerint már voltak, vannak akiket felakasztottak, nyilván a mindent elborító jobboldali cenzúra miatt nem tudunk róluk. Ám Bodor még nem fogy ki a panaszokból. Különösen fájlalja, hogy a szocialisták kiszorultak az elektronikus médiumokból. „A MIÉP-nek van rádiója, nekünk nincs. Vajon hogyan és miért veszítettük el pozícióinkat az elektronikus médiában épp a saját politikai erőink kormányzása idején?” Embertársaim, vegyen már valaki ennek az ágrólszakadt Diurnusnak egy rádiót meg egy televíziót, mert a jelek szerint nincs neki! Az Isten is megfizeti jóságukat, hogy végre Bodor Pál is meghallhatja, megláthatja, miként árad az elektronikus médiumokban a látszatra sem ügyelő, kendőzetlen szocipropaganda.
Lapozzuk tovább a Budapesti lapot, a választékos ízlésnek emeszpés produktumát. A Medgyessy Péterrel készült interjú olyan, mint amilyenek a Medgyessy Péterrel készült interjúk szoktak lenni. Amit elfelejt megígérni, azt egy fegyelmezett szocialista hozzágondolja, az 1994-es MSZP-s ígérgetéseket meg gondosan elfelejti. De itt van mindját Avar János publicisztikája Szebb jövőt! címmel, amire önkéntelenűl rávágnánk, hogy Adjon Isten! – ám nem akarjuk az idős médiafregolit megbántani. Avar a múltat, jelent, jövőt kisajátítani akaró kormány népet megtévesztő manővereiről írja le magvas gondolatait, a tőle elvárható tárgyilagossággal és visszafogott stílusban. A „kurzus szagára odagyűlő szélsőségesek” kitétel sem gyűlölködés, hanem egy született demokrata lelkének finom rezdülése. A következő másfél oldalon Kuncze Gábor számol be arról, hogy az SZDSZ-nek nincsenek sem fantomcégei, se kőbányái. Igaza van, a Mérleg utcai székház átjátszását, s a Gizella utcai palota bagóért való megvásárlását nem fantomcégek bonyolították, kőbányák meg végképp nem szerepeltek az ügyletben. Elfeledi megemlíteni Kuncze Gábor, hogy az SZDSZ-nek leginkább csak frusztrációi vannak, igaz, azok nem kecsegtetnek túl sok választási sikerrel. Lendvai Ildikó elemzése a médiaháborúról igazi intellektuális csemege. Nagyvonalúan átsiklik olyan apróságokon, mint az első médaháborút lezáró „szőnyegbombázás”, vagy azon, hogy a közmédiumok adósságai mikor halmozódtak fel, egyébként semmi olyat nem mond, ami arra utalna, miszerint az eszébe jutott valami.
Lévai Katalin szocilógus arról nyilatkozik, hogy mennyire rossz a családoknak a gyes és a gyed, de az még rosszabb, hogy a kormánypárti férfiak nőnek nézik a nőket. Agárdi Péter, az MSZMP egykori belső bomlasztója két oldalon keresztül értekezik a kultúra és a hatalom 2001-es viszonyairól, írásának folytatását ígéri, így a konklúzióra 2002-ig várakoznunk kell. Nem a mi dolgunk, hogy megelőlegezzük a végső következtetéseket, bár most is képesek lennénk borítékolni azokat. Baranyi Ferencnek a prózája sem magával ragadóbb, mint lírája. Fortélyos félelem igazgat? című, rossz helyre adresszált rágalma csöppet sem lóg ki az életmű egészéből. Föld S. Péter humorista parádéja kicsit több figyelmet érdemel. Többek között a jó és a rossz ’56-osok témáján sziporkázik. Idézzük egy passzusát: „És arról is eléggé ciki mostanság beszélni, hogy ha néhány héttel tovább tart a forradalom – Pongrátz Pesti Srác Gergely úrék jóvoltából –, Nagy Imre, mint a többi piszkos komcsi, valamelyik lámpavason lógva végezte volna. (Igaz, így sem járt jobban, de legalább mártír lett.)” Szóval mégiscsak vannak jó meg rossz ’56-osok. Föld S. Péter jópofáskodása riasztóbb minden kifütyülésnél. Később azt is elképzelhetőnek tartja a jeles szerző, hogy a Fidesz csalni fog a választásoknál.Tudjuk, ezeket egy humorista írja, de egyik sem vicces. Mindkettő olyan inszinuáció, melyeket mi, rossz ízlésűek még minősíteni sem merünk.
Mindenesetre, a lámpavas-motívum újabb felbukkanása arra utal, hogy ez bevett beszédtéma a Köztársaság téren. Kár, mert Föld S. Péter ezeknél jobb poénokat is képes kitalálni. Például, ha ő állítja össze az utolsó oldalt, akkor bizonyosan lett volna benne valami minimális szellem. Így, a fényképes összeállításról az a benyomásunk, hogy a szocialista politikusok maguk írták a humorosnak vélt szövegeket a fotójuk alá. Vegyük okulásul Kovács László fricskáját: „Kitaláltam egy régi dakota közmondást: a bánya nem esik messze a fiától…” Ha olvasóink magukhoz tértek a kacagás okozta sokkból, akkor ismerkedjenek meg Medgyessy Péter két sútkájával is. Az egyik képen egy autóban ül, a másikon két széket tart izmos kezeiben. Az egyik poén: „Soha ne engedd el a kormányt!”, a másik: „Kidobom ezeket a székeket, a Fiúknak jövőre már úgysem lesz szükségük rájuk…”
De ne hagyjuk ki Baja Ferencet sem, aki egy csapat gyermek körében látható, is imígyen szól hozzájuk: „És azt tudjátok-e gyerekek, hogy a palástot miért nem vitték át a Parlamentbe? Elmondom: hát mert nem az Orbán Viktor mérete!”
Gyanúnk szerint meg a lapot nem a normális emberek szellemi méretére szabták. Ha ez volna az ízlés és tisztesség mércéje, akkor valóban nincs más hátra, csak a temetés. Kezdjük el ásni a sírt…