Ez volt ugyanis az az év, amelyben a világ legnépesebb országa a földkerekség egyetlen nagyhatalma, az Egyesült Államok „stratégiai ellenfeléből” stratégiai partnerévé, sőt – a terrorizmus elleni harcban legalábbis – szövetségesévé avanzsált, s amelyben régi riválisával, Oroszországgal nemcsak elásta a csatabárdot, hanem az előbbi befolyása ellen vele még véd- és dacszövetséget is kötött. Az már csak „hab a tortán”, hogy hosszas huzavona után a Kereskedelmi Világszervezet is tagjai sorába fogadta, mégpedig anélkül, hogy komolyan számon kérte volna rajta például a tervgazdaságról a teljesen szabad piacgazdaságra való áttérést.
Ezek a változások azonban amilyen káprázatosak, egyelőre még olyan bizonytalanok is, még nagyon messze vannak attól, hogy visszafordíthatatlanná váljanak. Az Egyesült Államoknak Afganisztán elleni keresztes hadjáratában szüksége volt az azzal közvetlenül határos Kína jóindulatára. Az újsütetű „stratégiai partnerséget” nem veszi „készpénznek”. Erre a legjobb példa George Bush amerikai és Csiang Cö-min kínai elnök októberi sanghaji találkozója, amelyen a felek fennen hangoztatták együttműködési készségüket, de leplezetlen gyanakvással méregették egymást. Bár kétségkívül korszakos jelentőségű, az orosz szövetség sem kezelhető névértéken. A szovjet birodalom szétesésével ugyan alig maradt olyan kérdés, amely ellentétek forrása lehetne Moszkva és Peking között, sőt az iszlám szeparatizmus közös gondjukká lépett elő (lásd Csecsenföld és Hszincsiang). Ennek az új helyzetnek a tükre a „sanghaji ötök” csoportja (Kazahsztán, Kína, Kirgízia, Oroszország Tádzsikisztán, továbbá az idei évtől Üzbegisztán), amelynek létrehozásával Kína és Oroszország egyrészt a muzulmán szeparatizmus vitorlájából igyekezett kifogni a szelet, másrészt a nyugati (főként amerikai) befolyás feltartóztatására törekedett az energiahordozókban gazdag Közép-Ázsiában. Pekingnek azonban rá kellett jönnie – legkésőbb amikor Putyin orosz elnök első szóra szabad utat adott az amerikaiaknak a közép-ázsiai egykori szovjet tagköztársaságok légterébe –, hogy amilyen botcsinálta a kínai–amerikai szövetség, olyan a kínai–orosz is.
A WTO-tagságot hasonlóképpen a kényszer szülte, mégpedig az amerikai nagyvállalatok terjeszkedési és profitszerzési kényszere. Miközben Bush és vendéglátója még csak „kóstolgatták” egymást az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés októberi sanghaji csúcsértekezletén, a Microsoft és a Boeing vezetői már elégedetten dörzsölték a kezüket a hatalmas kínai piac láttán, és „lelki pénztárgépükön” már számolták is az alacsony munkabérek miatt várható mesés profitot.
Budapesten rendezik az ukrán-orosz csúcstalálkozót? Szijjártó Péter válaszol – kövesse velünk élőben
