A nagyi fellázad

Ágota néni olvasás közben elszunnyadt a karosszékben. Már beesteledett, amikor felébredt, de a szemét még sokáig nem nyitotta ki. Azon tűnődött, mi lehet az a bódító illatözön, amit érez. Aztán rájött. Húsok sülnek, burgonyaszeletek pirulnak, és szokatlanul élénk a nyüzsgés a konyhában.
Vendéget várnak, nyilván, de erről neki nem számolt be a menye. A múltkor is elhallgatta előtte, amikor kis unokájának zsúrt rendezett. És ha ő szólni akar, Orsolya megelőzi, csípőre tett kézzel azt mondja: „Ugyan már, mama, maga rémeket lát…”
Elhatározta, hogy most rajtakapja őket. Halkan kinyitotta padlásszobája ajtaját, és a földszint felé figyelt. Lent van a konyha és az ebédlő, a család meg az első emeleten rendezkedett be boldogult férje halála után. Isten nyugosztalja, ha élne, sosem fordulna elő ilyesmi.
Az ebédet együtt fogyasztják el a földszinti nappaliban, a konyha mellett, a vacsorát meg az unokája hozza fel neki esténként a szobájába. Egy bögre tejet kiflivel. Évek óta ez a vacsorája.
Tehát rajtakapta őket! Vacsorát rendeznek, sütnek, főznek, vendéget várnak, s őt ebből kihagyják!
Lent megcsikordult egy ajtó, erre gyorsan viszszavonult. Hallotta a közeledő lépteket is. Erzsike, a bájos szöszi unokája hozta fel a vacsoráját. „Tedd csak az asztalra, aranyoskám! – mondta, és közönyt színlelve, remegő hangon megkérdezte –: Van valami újság?” A kislány nem lehetett beavatva a titokba, mert gondolkodás nélkül válaszolt. „Semmi, nagymama!…”
Elöntötte a pulykaméreg. Az a flancos Orsolya akar kifogni rajta? A menye? Az öreg tutyimutyi Zsindely Józsi nagyképű lánya? Hát abból nem eszik! Csak azon csodálkozik, hogy mi tetszik rajta a fiának.
Közben hallotta, hogy autó állt meg a ház előtt. Ajtó csapódott. Orsolya széles mosollyal fogadta az érkező vendéget. Mérgelődő anyósáig elhallatszott a turbékoló kacagása, majd a hangja: „Isten hozta, kedves doktor úr! Jaj, de csodálatos ez a csokor, valóságos virágköltemény!”
Az aperitifet a bőrgarnitúrával berendezett nappaliban fogyasztották el. Azt is hallotta Ágota néni a nyitott ajtóban, hogy a vendég hangos szóval megdicsérte az egyik festményt, de azért volt annyira figyelmes, hogy nem érdeklődött a festő neve iránt. Észrevette ugyanis, hogy giccs. Orsolya turbékolva tüsténkedett, aztán a karját nyújtotta a vendégnek: „Fáradjanak az urak az asztalhoz! Tálalva van…”
Ágota néni nem bírta tovább. A szó szoros értelmében lerohant a falépcsőn, és berobbant a szobába. Összecsapta a kezét: „Bocsánat, nem tudtam, hogy vendégünk érkezett!” Orsolya bemutatta neki a vendéget, a szomszéd házba költözött orvos teszi tiszteletét náluk. Ágota hirtelen vállrándítással átvette az irányítást. „Jaj, de remek, hogy orvos került a közelünkbe. Tudja, orvosra mindig szüksége van az embernek.” „No, de ilyen fiatalos mozgású nagymamának, mint ön, aligha!” Ágota elpirult. Futott, s hozta nyomban a fényképalbumot. „Ezt nézze meg, doktor úr! Ilyen voltam húsz évvel ezelőtt. Boldogult férjemmel Párizsban jártunk. Ez meg itt a makarskai tengerpart. Van egy dubrovniki képünk is…”
Az orvos nem tudott megszólalni, csak hebegett, nézegette a képeket, szépeket mondott, aztán Ágota második rohamánál visszarogyott a fotelba. „Maga szerint lehet-e orvosság nélkül szabályozni a vérnyomást? És kikérhetem-e a doktor úr tanácsát, mit használjak az ízületi fájdalmaimra? Nézze csak, doktor úr, milyen dagadt a térdem! És a bütykeim, úristen!” Máris vetette le a harisnyáját, lábát a fotel karfájára helyezte, úgy mutatta. „Fel tudna nekem írni valami hatásos gyógyszert?”
Ez volt az a pillanat, amikor közbe kellett lépni. A fia karon fogta, és szelíd szóval igyekezett másfelé terelni az anyja figyelmét. Amikor a szobájába visszavezették, az unoka gyengéd mozdulattal betakargatta. „Aludj jól, nagyikám!” – súgta a fülébe. Aztán csend. Csak Ágota szipogása hallatszott. Ökölbe szorított kézzel azon tűnődött, miért is nem kedveli őt a menye.
Hiszen erre semmi oka…