Óvatos duhajként Putyin nem szakított azonnal az előző szféra embereivel. Az oligarcháknak azt az üzletet ajánlotta, ha kiszállnak a nagypolitikából, esetleg mögé állnak, és a tőkéjüket elkezdik Oroszországban befektetni, akkor eltekint a bűnös múlt vizsgálatától. Elődjével ellentétben nem a kártyalapok folyamatos keverésével igyekszik fenntartani a politikai egyensúlyt, és a kormánynévsor alakításakor is szem előtt tartotta a folyamatosságot. Nem felejtette azonban el, hogy a királyt udvara jellemzi. Így a kulcstárcák, a védelmi és a belügyminisztérium élére hamar saját embereit – a legbensőbb bizalmasának számító Szergej Ivanovot, illetve a hatalom pártjának egyik vezetőjét, Borisz Grizlovot – helyezte. Igaz, ezekben az esetekben sem kapkodott a kabinet átalakításával, és figyelemre méltó, hogy formálisan legalábbis nem küldte a politikai süllyesztőbe az előző minisztereket. A társadalomban szilárdan 70 százalék feletti népszerűségi mutatókat produkáló Putyin közben az államapparátus mellett az üzleti szférában is erősítette befolyását, amelynek leglátványosabb példája a Gazprom élén lezajlott váltás. A fontos pozíciókba a „pityeriek”, a Putyin korábbi munkahelyeiről – a szentpétervári önkormányzatból, KGB-ből –, a pétervári egyetemről, liberális reformklubokból érkezettek kerültek, sokszor az ügyészség segítségével kiszorítva a Jelcin-csapat embereit a hatalmi pozíciókból.
Az utóbbi hetekben „miniválsággá” szélesedett belső hatalmi harc a Gazprom új vezetője, Alekszej Miller elleni nyílt sajtótámadásokkal kezdődött, amikor egyesek a Szentpétervárról érkezett erős ember gyors távozásáról kezdtek el információkat szellőztetni. Hiába, a tét óriási, és a Putyin körüli hatalmi koalíció érezhetően nem bírta ki, hogy az ország első számú holdingjának vezére, szakítva a korábbi hagyományokkal, látványosan megkerülte a Kreml „szürke eminenciását”, közvetlenül az egy idő óta csak „pityeri csekistáknak” nevezett káderek felé orientálódott. Volosin, megérezve, hogy elveszítheti apparátusbeli pozícióit, felrúgta a putyini adminisztratív stílus aranyszabályát, miszerint a belső harcokat nem viszik a nyilvánosság elé, nyíltan fellázadt, és jól bevált módon a sajtóhoz fordult segítségért.
Szinte e történésekkel párhuzamosan a Putyin-csapat az ügyészséget és a számvevőszéket is bekapcsolva más szárnyon is támadásba lendült. Hangos sajtókampánytól kísérve a rendcsinálást, a korrupció elleni küzdelmet tűzte ismételten zászlajára. E szempontból a késői Jelcin-korszak oligarchikus állami berendezkedését látványosan megtestesítő Nyikolaj Akszjonyenko vasúti miniszter ideális célpont volt, bár sportnyelven szólva, fogást szinte bárkin lehetett volna találni. Szó, ami szó, az állam védelmében fellépő lovagok rohama mögött sokan észrevették a zsíros falatok megszerzéséről eddig lemaradók türelmetlenségét.
A 2002-es év minden bizonnyal a Putyin-csapat teljes győzelmét hozza, mindez azonban még nem jelenti az előző korszak meghaladását. A Kreml új urának ugyanis még egyfajta harmadik minőséget kell gyúrnia a „váll-laposok”, liberálisok, oligarchák mostani, leginkább csak az elnökhöz való személyes kapcsolaton át egymáshoz kötődő sokszínű gárdájából ahhoz, hogy az ellentmondásos Jelcin-korszakot is végleg feledtetni tudja. Minden reményt megad azonban erre a „pityeriek” és a „moszkoviták” közti stílusbeli, történelmi különbség, amely legmarkánsabban talán Nagy Péter és Rettegett Iván személyén keresztül írható le.
It Is Our National Duty to Remember Our Scientific Greats
