A porosz nő és a kék angyal

A legendák nem kopnak meg, nem ráncosodnak, nem lesznek szarkalábaik, mert a legendák kortól és időtől függetlenül mindig fényesen ragyognak. A legendásak leglegendásabbja, ha élne, százéves lenne ezekben a napokban.

Marlene Dietrich bizonyos értelemben mindig is kortalan volt: a művésznő, aki az anyakönyvi kivonatok szerint a század első évében látta meg a napvilágot, saját bevallása szerint három esztendővel később született. Furcsaságai közül azonban talán még ez volt a legszelídebb. Életét mindvégig a kettősség jellemezte, s ez mindjárt a kezdet kezdetén megmutatkozott. Két apja volt például: a kis Maria Magdalena hatéves volt csupán, amikor édesapja, Louis Dietrich meghalt. Nevelőapja, Eduard von Losch az első világháborúban esett el. Talán az utánuk maradt kettős űr volt az, ami a húszas évek Berlinjének mozgalmas, eszeveszett és időnként polgárpukkasztó világába vezette a fiatal Maria Magdalenát. Családi háttere egészen biztosan nem, hiszen a rendkívül tehetős, poroszosan szigorú anya nem ilyen jövőt szánt lányának. Marlene fiatal évei hegedűórák, francianyelv-leckék és Heine-versek között teltek, és a zenei pályáról végül egy ínhüvelygyulladás miatt volt kénytelen lemondani. Amennyire bízott muzikális tehetségében, annyira kételkedett színészi képességeiben (legalábbis kezdetben), és tegyük hozzá: erre minden oka meg is volt. Max Reinhardt színiiskolája után jelentéktelen mellékszerepek tucatjai következtek: a kövérkés, dundi lány még távolról sem volt az a „femme fatale”, akit a későbbiekben megismerhetett a nagyvilág. Sőt mi több: ekkor már anya és feleség is volt – huszonhárom évesen hozzáment ugyanis Rudolph Sieber segédrendezőhöz, és hamarosan megszületett lányuk, Maria.
Az igazi fordulatot a Két nyakkendő című darab hozta meg számára: igaz, minden jel szerint nem a színészi kvalitásaival tűnt fel. Már csak azért sem, mert a darabban mindössze egyetlen mondatot szólt, ám ez is elég volt ahhoz, hogy meggyőzze Joseph von Sternberget: A kék angyal című mozihoz megtalálta Lola megtestesítőjét. A fess (vagy inkább feslett?) Lola egy csapásra meghódította az egész világot. Marlene hátat fordított Berlinnek, férjét és kislányát hátrahagyva Sternberg karján bevonult az amerikai filmiparba. Gőzerővel beindult a sztárcsinálás: a dundi szőke lányból titokzatos vamp lett, akiért hamarosan bolondult Amerika. A Paramount királynőjeként eleinte Greta Garbo ellenpárjának szánták a német üdvöskét, ám a mítosz önálló életre kelt. Sternberg huszadik századi Pügmaliónként beleszeretett „művébe”, és Marlenével közösen hét filmet forgattak.
Extravagáns szokásaival és öltözködésével hamarosan divatot teremtett: előszeretettel viselt szmokingot és nyakkendőt, s bizony előszeretettel jelent meg férfi- és női társaságban egyaránt. Gyengéd szálak fűzték Hemingwayhez, Jean Gabinhez, Erich Maria Remarque-hoz és a rossz nyelvek szerint berlini évei alatt meghitt viszonyt folytatott a későbbi rivális Greta Garbóval is. Szeretők hosszú sora követte egymást, ám férjétől, Rudolph Siebertől soha nem vált el.
Marlene Dietrich mindenesetre a két világháború között német nőként hódította meg az amerikaiakat és a világot. „Porosz nőként” – ahogy a legendás francia, Jean Gabin nevezte. Amerikában is az ellentétek szorításában élt: miközben szeszélyeitől és önzésétől vezérelve magánéletében a saját feje után ment, addig a stúdiókban már-már poroszos precizitással dolgozott. Sikerei nem kerülték el a Németországban hatalomra került nemzetiszocialisták figyelmét sem: Goebbels – a Führer személyes kérését tolmácsolva – több ízben is filmajánlatokkal bombázta Dietrichet. 1936-ban kétszázezer birodalmi márkát kínált minden olyan filmért, amelyet a színésznő Németországban forgat, továbbá felajánlotta, hogy személyesen választhatja ki a forgatókönyvet, a producert és a rendezőt. Marlene Dietrich, aki ekkor már Ernst Lubitschcsal, Billy Wilderral és Alfred Hitchcockkal forgatott, minden alkalommal ridegen elutasította Goebbels ajánlatát. Ekkor – már amerikai állampolgárként – Londonban dolgozott: Korda Sándor instruálta őt A páncél nélküli lovag című moziban. Hideg zuhanyként érte, amikor az Egyesült Államokba visszatérve neve a kassza rémeinek kikiáltott színészek listáján szerepelt. A Paramount hamarosan megvált csillagától.
A háború kitörése Franciaországban találta, Erich Maria Remarque oldalán – az írót párizsi napjaik ihlették A diadalív árnyékában megírására. Két év kallódás után végül Joe Pasternak kínált neki újra szerepet Hollywoodban. Könnyedebb, humorosabb darabok következtek, egy westernfilmhez például John Wayne-t választotta partneréül. Mindeközben tombolt a világháború. A megközelíthetetlennek vélt színésznő leszállt elefántcsonttornyából, és csatlakozott egy földalatti szervezethez, a Hollywood-bizottsághoz, amely európai menekültekről gondoskodott. Marlene Dietrich ekkor ismerkedett meg a legendás színésszel, Jean Gabinnel. A „porosz nő” nemcsak ágyát és asztalát osztotta meg a Vichy-rendszer elől menekülő franciával, de követte őt a frontra is.
Az Anyám, Marlene című könyvében lánya, Maria kíméletlenül leszámol az anyját övező legendákkal, azt állítván, hogy „A Dietrich” (ahogy ő nevezte) antifasiszta eszméi sokkal inkább az apjáéi voltak: „Anyám elég intelligens volt ahhoz, hogy felismerje, ha valaki valami fontosat lát – nyilatkozta egyszer Maria Riva – attól a perctől kezdve, hogy egy gondolatot magáévá tett, az már az ő ötlete volt.” A nemegyszer pénzhajhászással megvádolt lány szerint anyját nem annyira a politikai meggyőződés vezérelte, sokkal inkább az imázsát féltette. Marlene Dietrich mindenesetre a mundért magára öltve Észak-Afrikában, Olaszországban és Franciaországban szórakoztatta búgó hangjával a katonákat. A „Lili Marleen” ettől az időtől kezdve vált névjegyévé. Gabin szerelmét nem szerezte viszsza, ám helytállásáért a háború után a franciák becsületrenddel, az amerikaiak pedig szabadságérdemrenddel tüntették ki.
Sok német azonban nem bocsátotta meg neki, hogy – immáron amerikai állampolgárként – a háború alatt szembefordult Németországgal, és az amerikaiak oldalán harcolt a nácik ellen. Amikor 1960-ban hazalátogatott, meglehetősen viharosan fogadták Berlinben, voltak, akik „Marlene, menj haza!” bekiabálással fejezték ki nemtetszésüket. A közönség mégis lelkesen fogadta, a színésznő azonban életében soha többé nem tért vissza Németországba. Mint mondta: „A németek és én már nem beszéljük ugyanazt a nyelvet.”
Hitchcockkal, Wilderral és Fritz Langgal dolgozott együtt ebben az időben, ám karrierje az ötvenes években új fordulatot vett: Las Vegastól Londonig, Rio de Janeirótól Tel-Avivig varázsolta el a közönséget hangjával és áttetsző ruhakölteményeivel. A siker felülmúlhatatlan volt. Egyre kevesebbet forgatott, utolsó jelentős mozija Az ítélet Nürnbergben volt, legvégül pedig a Just a gigolóban szerepelt. Életét ekkor már nem annyira a film, mint inkább az éneklés töltötte ki. 1975-ben azonban Sydneyben leesett a színpadról, és combnyaktörést szenvedett. Színpadi karrierje ezzel véget ért. Marlene Dietrich, akit – ahogy ő mondta – életében halálra fotóztak, soha többé nem engedett be fotóst vagy filmest párizsi otthonába. Életének utolsó éveiben Maximilian Schell készített róla dokumentumfilmet – ám a felvételen csak hangját hallani az öregedő dívának, és csupán sziluettje jelenik meg a filmben. Rettegett az öregedéstől és a magánytól. Barátai és szerelmei ekkorra már mind elmentek: nem élt már Hemingway, Piaf és Cocteau sem. Betegen, visszavonultan, saját legendájának börtönében élt 1992-ig.
A kék angyalt, aki életében nem volt hajlandó visszatérni Németországba, kívánságának megfelelően Berlinben temették el. Ha élne, december 27-én lett volna százéves.