A ramadán után jön a karácsony

Kristóf Attila
2001. 12. 22. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Lehetetlen most belefognom a régi jó, öreg regébe, hogy karácsony ünnepe maga a szeretet.
A hit békességteremtő hatalmáról is oktalanság beszélnem, hiszen nemrégen ért véget a ramadán, az egy hónapig tartó böjt, a keresztény karácsony és húsvét szentségéhez hasonlítható muzulmán ünnep, amelyben korlátlanul uralkodik a hit, de ezúttal békét nem teremtett, sőt azt kell hinnünk, hogy az afgán hegyek között éppen a szeretet és a hit jegyében folynak véres és kíméletlen csaták.
Pedig a Korán, éppúgy mint az evangélium, könyörületes és irgalmas Istenről beszél. Az első szúra, a „mohamedán miatyánk” ezekkel a sorokkal kezdődik: „Allah, a könyörületes és az irgalmas nevében. Dicsőség Allahnak, a teremtmények Urának, a könyörületesnek és az irgalmasnak.” Simon József Korán-kutató szerint: „A rahman (könyörületes) Allahnak nem csupán epitheton ornansa, hanem úgy tűnik, Mohamed egy ideig habozott az Allah és a Rahman nevek között.” (Egyébként az Al-Kaida terrorszervezet egyik vezetőjét, aki a fiatal öngyilkos merénylők beszervezésével foglalkozott, Ahmed Omar Abdel Rahmannak hívják.)
Az ember a Teremtőt könyörületesnek (és szelídnek) képzeli el.
Az Ószövetség így írja le Illés találkozását a Hóreben az Úrral:
„S lám, az Úr elvonult arra. Hegyeket tépő, sziklákat sodró szélvész haladt előtte, de az Úr nem volt a szélviharban. A szélvész után földrengés jött, de az Úr nem volt a földrengésben. A földrengés után tűz következett, de az Úr nem volt a tűzben. A tüzet enyhe szellő kísérte…” És abban volt az Úr.
De az Ótestamentum Istene néha rettenetes. Féltékeny és bosszúálló. Nem tűr engedetlenséget. Sault, Izrael első királyát azért veti el, mert nem tett maradéktalanul eleget a parancsnak, hogy: „Rajta hát, menj és támadd meg Amaleket, és töltsd be rajta, mindenén, amije van, az átkot… Ölj meg férfit és nőt, gyermeket és csecsemőt, marhát és juhot, tevét és szamarat.” De Saul nem vette el Agagnak, Amalek királyának az életét, a nép pedig megkímélte a hízott állatokat, s mindent, „ami csak értékes holmi akadt”. Mivel Saul így az Úr szavát semmibe vette, kicsinek találtatott, hogy továbbra is Izrael királya legyen.
Ha van isteni átokparancs, akkor azt Oszama bin Laden testben és lélekben maradéktalanul betölti. Hogy küldetéstudatával mire jut e földön, azt a jövő eldönti majd. Annyi biztos, hogy ő saját istenének nem az irgalmas nevet választaná. Követői, teremtményei, az öngyilkos merénylők Allah nevében és az édenkert ígéretében vezették a Világkereskedelmi Központ tornyainak a „nagy sátán” repülőgépeit. Ő maga – miközben a romok még izzanak – állítólag a hegyek mélyén bolyong, egy másféle hit kevlárba öltözött harcosai elől menekülve.
Pedig egy az Isten.
A kérdés mégis az mindörökké: hogyan imádjuk, ki az igaz hitű? Most úgy érezzük, hogy az egyik legveszedelmesebb szóösszetétel ez. A hitért és az igazságért nemcsak halni, de ölni is szabad.
Mi lesz velünk, kérdezzük önmagunktól e XXI. századi rettenetben, amely – úgy tetszik – évezredeken ível át. A zsidó-keresztény civilizáció csap össze az iszlámmal? Allah Jahvéval csatázik, Krisztus Mohameddel? Igazság igazsággal, hit a hittel?
A Nyugat hite csökkentebbnek látszik az iszláménál, e világi vonzalma pedig – úgy tűnik – nagyobb. Ám most, amikor az afgán nők arca kibukkan a csador mögül, a férfiak pedig borbélyhoz sietnek, s Kabul utcáin modern zene szól, fel kell tennünk a kérdést: mi nagyobb minél? A mozlimok hite erősebb?
Az erős hit mindig igaznak tetszik, az igazság pedig harcra hív. Az erős hit, miközben – úgy véled – felold ama parancsolat alól is: ne ölj, áldozatot követel és lemondást, engedelmességet és zabolátlanságot. Bin Laden a barlangok mélyén sok mindenről lemondott, csak az ölés és halás jogáról nem, s úgy hiszi netán, hogy mindez Isten küldöttei közé sorolja. Vagyonát, hitét arra költi, hogy „igazhitűként” az átkot betöltse. Közben Allah békés édenkertjéről álmodik, amelynek végében (ezt a Korán sohasem felejti el megemlíteni) hűs patak csobog.
Jézus azt mondta tanítványainak, hogy könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni a mennybe. A „szabad” és „fejlett” világ nagy része keresztény. És Jézust követő élete az üzletre épül, a gyarapodásra; a GDP már-már prófécia, a piac a legszentebb templom, a fogyasztó lénye általában nélkülöz minden vallási túlzást és fanatizmust. Az aranyborjút, amelyről a Korán is említést tesz, senki sem kívánja összezúzni, Mózes a kőtábláit rázza és dadog. Ez a gazdag világ és ez a laza hit – gondolnánk – nem nevel terroristákat, hiszen tiszteli a javakat és az életet. Ám a nyugati civilizációban is léteznek mindenre elszánt harcosok, akik hitükért és igazságukért ártatlanokat ölnek.
Úgy vélhetnénk, az iszlám és a judaizmus között van kibékíthetetlen ellentét, mégis a keresztény Európában halt mártírhalált hatmillió zsidó.
Mohamed, a próféta hírt hozott arról, hogy Allah nem kedveli a kíméletlen üzleti szellemet, bár minden emberi gyengeséget és praktikumot megért és tolerál. Jézus a templomból kergette ki a kufárokat; a mélyiszlám, amelyben a fanatizmus tüze ég, a világot kívánja sötét és hideg templommá tenni. Evégből korbácsol és kövez.
A Világkereskedelmi Központ lerombolása – miként talán az épület maga is – szimbólum volt. Ami ott történt, már-már költészet, hiszen a Korán negyedik szúrájában ez áll: „Bárhol legyetek, utolér titeket a halál, még akkor is, ha magasba nyúló tornyokban lennétek.”
Oszama bin Laden tehát költője az „igazhitnek” és a halálnak.
Ki az igaz hitű?
Ki oszthat halált az igazság és az öröklét jegyében?
Egy az Isten, Ábrahám istene, vallja Mohamed is, és ezt a neve nincs, „vagyok, aki vagyok”, láthatatlan istent végül, hosszú tűnődés után Allahnak nevezi el. Jézus, akinek születésnapját mi, keresztények most ünnepeljük, a Korán szerint küldött, próféta, jel, üzenet, hírnök Istentől, de nem Isten fia.
Egy az Isten.
Hány az igazság?
Jézus követői is ölnek, de ő maga sohasem mondta azt, hogy illő, szükséges, szabad a nevében ölni. Jézus azt mondta, hogy az első és legnagyobb parancsolat: szeresd Istent, a második pedig: szeresd felebarátodat.
Abu Daud Szulejman al-Azdi, aki félmillió, az iszlámmal kapcsolatos tradíciómondatból négyezer-nyolcszázat ítélt hitelesnek, s ezek lényegét négy pontban foglalta össze, a harmadik pontban – negatív irányból közelítve – így definiálta az igaz hitet: „Nem igazhitű az ember, míg felebarátja számára nem kívánja ugyanazt, amit önmaga számára kíván.”
Mit tudunk felebarátainkról?
Mit tudok én egy Al-Kaida-harcosról, s ő mit tud rólam?
Egy az Isten.
Milliárdnyi keresztény, milliárdnyi muzulmán és több millió zsidó hiszi másképpen ugyanazt.
Ki hát az igaz hitű?
Egy az Isten, de több az út?
Ki válaszol jól?
Talán az, aki nem a bosszúálló, hanem az irgalmas Istent keresi.
Mi örvendezzünk most mégis, s mondjuk azt, hogy Jézus megszületett. Ne mondjunk többet.
És bízzunk, hogy mégsem változott meg egészen 2001. szeptember 11-én a világ.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.