A szív földrajza

Találkozzunk a Bosnyák téren! – javasolta barátnőm, mikor a Teleki Blanka leánygimnázium kezdő növendékeiként a Zeneakadémiára készültünk. „Miért? A Bosnyák téren van a Zeneakadémia?” – így én. Lett is akkora nevetés, kisebb-nagyobb megszakításokkal kitartott egész az érettségiig. Jutott belőle még a tízéves érettségi találkozóra is, mikor már kezdett hervadni a társalgás. Otthon nem volt téma sem a Bosnyák tér, sem a Zeneakadémia. Én pedig a 67-es villamos útvonalán kívül alig ismertem mást, mintha magam is a villamos egy kis része volnék. Nem olyan lány voltam, aki elcsavarog. Az Erzsébet királyné útja és a Mexikói út kereszteződésénél (ahol régen a Vadászkert, ma a Trófea vendéglő van) átballagtam a vasút alatti kis alagúton, s már ott is voltam a gimnáziumban. Nem messze onnan, a Korong utcában lakott régebben József Attila, és nézte: „hogy szállnak fényes ablakok a lengedező szösz-sötétben”, és ő állt minden fülke fényben, ő könyökölt és hallgatott. Akkor még mit sem tudtam erről. Sok mindent nem tudtam még. Ma már eszembe se jutna, hogy a Bosnyák térre helyezzem a Zeneakadémiát (milyen kár!), de már tudom, hogy a Moszkva tér után körülbelül Budapest második legcsúnyább tere a Bosnyák. Ettől persze még lehet a világ közepe, mint ahogy az is. Nemcsak nekem, s ez jó érzéssel tölt el. Így gondolják ezt a Zuglói irodalmi antológia szerzői közül is sokan. A napokban megjelent könyv címe: A szív földrajza, összeállította és szerkesztette: Turczi István, a könyv és borítóterv Takács József munkája, a fotókat Várnagy Tibor készítette, kiadta Budapest Zugló Önkormányzata. Örömmel írtam le a nevüket, mert a könyv kívül-belül gyönyörű. Szép karácsonyi ajándék, remélhetően nemcsak zuglóiaknak.
Valamennyire tudok már tájékozódni Budapesten. Találkoztam már a Vörösmartyn, a Kosztolányin, a Liszt Ferencen, a Körtéren, ezer más helyen. Kinek jut eszébe Móricz Zsigmond, mikor a Körtéren találkozik? Az embernek az jut eszébe, akivel találkozik. Jó esetben. Kinek jut eszébe az Üllői útról Kosztolányi? Szerintem azért sokaknak. Az írók, akik régen itt éltek, lelket adtak ezeknek a tereknek, legyenek bármilyenek is ma. Az „Üllői úti fák” még akkor is lesznek, ha már egy fa sem lesz az Üllői úton.
De lesz-e vajon Kövér Lajos utca, amit a Zugló-antológia szerzői közül olyan sokan megénekeltek? Olyan ez az utca nyáron, mint valami elvarázsolt akác-lugas, Isten külön kis ajándéka a forróságban. Tavasszal meg akácillattól részeg ember, madár, méhecske. Pedig én el sem küldtem a Nyár, Borges-utcákat, amiben kitüntetett szerepe van egy Kövér Lajos utcai szamárnak. Nem mertem elküldeni, ekkora szamár vagyok. Nem küldtem el a Régi falusi kutyák éjszakai ugatását sem, abban meg két Bosnyák utcai kutya ugat, de nekem mégis a régi falusi kutyák hiányoznak. Milyen jól összecsengett volna ez a vers Illés Sándor tárcájával, az Ellopott madárdalokkal! Ő az, aki magnóra veszi a „szomszéd Samu kutya ugatását”, a Ligetben meg madárhangokat lopkod. Ő nemcsak Zuglóhoz hűséges, hanem a Magyar Nemzethez is, ötven esztendőt töltött ennél a lapnál. Lesz-e majd valaki, akinek ötven év múlva az jut eszébe a Kövér Lajos utcáról, hogy itt lakott, erre sétált mondjuk Lackfi János, Mátyus Aliz, Sándor Iván vagy Tóth Erzsébet? A jövő rejtélyes zenéje. Az irodalmi szemelvények mellett nekem külön élvezetet okozott a kis életrajzok olvasgatása. 20-30 aprócska sor mi mindent árul el írójáról! Még olyasmit is, amit talán a szerző maga sem szeretne. Egy hölgyszerző kivételével például mindenki precízen leírja születési évét. Van, aki csupán a rangjait, kitüntetéseit sorolja fel, s már vége is az életrajznak. De nem ez a jellemző. „Zugló a világ közepe, de nekem egyszerűen csak a szívem csücske. A Ligetet naponta körbefutom. A Liget ősszel és tavasszal a legszebb. Nekem azonban nyáron és télen is módfelett tetszik” – Halász Margit írja ezt csöppnyi életrajzában. Acsai Rolandról – amíg csak verseit ismertem, a motívumkincsből, a gyermeki ártatlanságból, az irónia tökéletes hiányából – azt gondoltam, hogy „biztos nem pesti”, de mióta egyszer találkoztam vele egy belvárosi kávéházban, már el sem tudom máshol képzelni. Egyből a szívembe zártam, pedig akkor még nem is sejtettem, hogy ő is zuglói – Rákos-patak melletti – lakos. Vass Tibor meg csupán „szerető hajlékot lel” néha Zuglóban, mégis olyan verset ír egy Gyarmat utcai lomtalanításról, hogy csak na. Aztán van olyan is, akinek sem az életrajzából, sem itt közölt művéből nem derül ki, hogy bármi köze is lenne Zuglóhoz. Róluk csak onnan lehet tudni, hogy zuglóiak, mert benne vannak a Zugló-antológiában. De nekem hiányzik Ágh István, Pálinkás György, Csajka Gábor Cyprian, azt hiszem, Zuglóról ők is tudnának mesélni.
Egy régi zuglói lakos, József Attila viszont nem ment el innen soha, itt, Zugló valamelyik árnyas kertjében „azt a szép régi asszonyt” szeretné látni most is, vagy hallgatja a vonathangot a Korong utcai nyomorúságos kis manzárdban. Él azokban, akik olvassák és akik nem tudnak nem írni róla. Turczi István megható tisztaságú verset, Sándor Iván nem kevésbé szívszorító dokumentumtöredék-történetet ad közre a Gyenes Gitta és lánya, Luca, valamint József Attila gyötrelmes-szép kapcsolatáról.
Vesztésről, elmúlásról, pusztulásról szól majd mindegyik írás. Kísérlet a megőrzésre, fájdalom és szépség az elmúlásban, és hogy van, ami mégis elmúlhatatlan, erről beszélnek Zugló mai Krúdy Gyulái. Léka Géza például így: „Arcod sárga volt már, báva hold, / szemed olaját is kilopták. / S meg-megkopasztott, hisz kurva volt / utolsó szerelmed, a Bosnyák.” Márton László hátborzongató látomásában – Rosta – már nem egyszerűen múlik az idő, hanem maga az idő szűnik meg, Zuglót pedig elnyeli a föld.
Nekem egyébként ez nem is olyan meglepő, a ház ugyanis, amelyben húsz éve lakom, pár éve lebontásra van ítélve. Az önkormányzat képviselője nem tudta megmondani, három, öt, esetleg tíz évünk van-e még hátra, csak a tényt közölték, és hogy majd felajánlanak egy másik lakást. „Csak velem együtt bonthatják le” – gondoltam első rémületemben, és hosszú hetekbe telt, míg beláttam: ha elég nagy idő-intervallumot veszünk, lebontásra van ítélve minden ház és minden ember. Mégis máshogy élek ebben a házban és ezzel a lakással, mint eddig. Jobban figyelek rá, mióta tudom, hogy napjaink meg vannak számolva. Valahogy többet vagyok itthon. Igyekszem ritkán magára hagyni. Lehetek máshol majd eleget.