A szocialista ember ismérvei

Idősebbek még emlékeznek az új ember, majd később a szocialista ember kitenyésztésének elvi és gyakorlati erőfeszítéseire s arra is, hogy e nagy pénzeket és erőket felemésztő munka eredménye a valóságban riasztó erkölcsi-közösségi leépülés lett. A szocialista ember tényleg létrejött olyan – jóhiszeműséget feltételezve – szándékolatlan következményként, amely aztán a kiszámíthatatlanság, a cinizmus, az erőszak, a felelőtlenség és a mának élés szükségszerű létformáit hozta magával. A szocialista ember ugyanis saját primitív szükségletein és céljain kívül legfeljebb az éppen aktuális saját csoportérdeket volt hajlandó figyelembe venni. A reális szocialista ember így egyszerre volt anti- és aszociális lény, történelem és kultúra, értékelvű identitás és erkölcsök nélküli, bárhová kapcsolható kozmopolita biologikum, olyan valaki tehát, aki a haszon, a hatalom és birtoklás jegyében bárhol bevethető (transznacionális és globális) az emberek ellen.
A szocialista ember ugyanis nem hitt semmiben, számára az értékek és az erkölcs valakik ügyes üzlete volt, „műveltebbjeik” mindig is a papokra gyanakodtak, illetve azok hoszszú és sikeres, népet félrevezető tevékenységéről tanultak és tanulnak. A szocialista ember egyébként teljesen materialista volt, az anyagi ügyeken túl legfeljebb akkor érdeklődött, ha ott is üzletet lehetett csinálni.
Ugyanakkor azonban nem volt igazi üzletember, mert az üzletet is csak akkor szerette, ha ott is minden potyán történt, tehát nagy erőfeszítések, teljesítmény nélkül jött a pénz. A szocialista ember ezért az üzleti racionalitás helyett időnként teljesen irracionálisan működött. Hajlandó volt ugyanis arra, hogy vesztegetéssel, kéz kezet most alapon automatizmusokat vívjon ki magának, amelyek alapján „jártak neki” a pénzek, a haszon – igaz, esetleg kisebb, mint a szabályos piacon. A szocialista ember persze ezt a zsiványbecsületi alapon létrejött helyzetet is csak akkor tartotta be, ha aktuális partnere erős volt, mert egyébként belső lényege szerint inkább tolvaj volt, elvette azt, amit kockázat nélkül el lehetett venni. Ez a tulajdonsága teszi – sok más egyéb mellett természetesen – alkalmassá arra, hogy gründoló vadkapitalista legyen, s piacra hivatkozó egyenlőtlen szerződéseket (= lopás) erőszakoljon ki. Másrészt a minden értéktől és kötöttségtől való szabadsága miatt ő a legkiválóbb alanya a globalista típusú tranzakcióknak, hiszen az éppen aktuális profiton kívül mindent és mindenkit magasról lesajnál. Neki csak ne dumáljanak tisztességről, felelősségről, hazáról stb., ő egyszeri életéből kiszorítja magának, ami kell, s tegye ezt mindenki, aki bírja, marja. A szocialista ember és a transznacionális kozmopolita között legfeljebb az a különbség, hogy az előbbi őszintébben képviseli a proli bunkóságot, míg egy „fehér” materialista topmenedzser általában úriembert játszik egy bizonyos szint fölött, s a natúr ügyintézést, valamint az illúziótlan tárgyalásmódot rábízza a helyi csicskásokra.
Mert a kései szocialista ember persze pragmatikus, mint a Mindent szabad című álpiaci játék szereplője, s miután a saját hasznán kívül semmire sem gondol, rendkívül alkalmas globalista helytartónak. Sajátos módon a volt szocialista embernek az adja öntudatát és büszkeségét, hogy ő az erősekkel – még ha rendkívül alárendelt a leggyakrabban önként alávetődő viszonyban is – egy platformon van. Így aztán a kozmopolita és a szocialista ember között a mások, főleg nem piaci értékelvi meggyőződéseket vallók lenézését illetően nincs különbség. Régen a szocialista ember csak arra volt büszke, hogy a balekokkal szemben neki volt mindene, ma már arra is büszke, hogy az elittel van egy véleményen, ha a haszon mindenekfelettiségéről van szó – ő most is élcsapat.
A szocialista embert eredetileg ideologikus alapon kezdték kitenyészteni, de hamarosan mindenben célszerű álláspontra váltott. Az ideológia haszna és értelme azonban mégis döntő maradt, mivel ez az ideológia egyrészt tisztán materialistára alakította az életet, másrészt pedig minden másféle erkölcsi, hitbeli közösségi normát csupán a piszkos anyagiakkal elleplező, hamis tudati üzletnek deklarált. Tehát valójában mindenki mindig csak a vályú körül tülekedett és egyesek – előnyt akarván biztosítani maguknak – hasznos „erkölcsöket” prédikáltak, vallási meséket, babonákat hirdettek másoknak. Közösségi áldozatkészségekkel, hazafiasággal ködösítették a butáknak a lényeggel, az anyagiakkal kapcsolatos szükséges tisztánlátását.
Nos, a szocialista ember nem hagyta magát, rögtön átlátott a szitán s hiába meséltek neki szocialista erkölcsről, hazáról, demokráciáról stb., azonnal tudta, hogy ezek is csak elleplező szövegek, verbálisan használandó érdekérvényesítési eszközök. Ugyanúgy, mint a kozmopolitizmus, amely mindig az egész világról, az emberiségről áradozik s mindenki egyenlő jogait hangsúlyozza, s aztán konkrét egyenlőtlen szerződéseket kényszerít a gyengékre és alkalmanként reklámos okokból alamizsnálkodik olcsón (koncerttel, néhány rakomány élelmiszerrel stb.). A szocialista ember, mivel durvább, természetesebb – hiszen tudományos termék –, őszintébb, általában nem játssza el ezt a finomkodó szerepet. A szocialista ember inkább rongyrázó, tudatosítani akarja azt, hogy ő különb, mint a többi. Ilyet egy elit globalistának leginkább csak a nagyapja csinált – de a villa, az elit kocsi és klub azért közös.
A szocialista ember persze mindig volt és van, a helyes „hatalmi tudatból” eredően. Ő csak a gyengékkel kíméletlen, biciklista, aki lefelé tapos, felfelé görnyed, neki ezért túl kell biztosítania magát, hogy akkorra is maradjon, ha rosszra fordulnának az idők. Viszont ezért nem kérhetnek tőle az erősek olyat, amit ő meg nem tenne azért, hogy felülről nehogy rosszra forduljanak az idők. A szocialista embernél persze ezért felesleges az oly divatos emberi jogokról papolni, amelyet a globalisták verbálisan és propagandistáik üzletileg annyira szeretnek. Ő csak annál marad, hogy aki balek, az haljon meg. Nála a jog az erő és a vagyon. A modern, globalista gazdasági szféra szereti is a volt szocialista embereket, mert azok rendkívül könynyen felfogják a lényeget, amely a mindenre való tekintet nélküli maximális profitot jelenti.
A modern transznacionális-globalista tőkének és a volt szocialista embernek egyként nem szoktak lelkiismereti problémái lenni. Sőt. Mindketten úgy gondolják, hogy az érvényesülésükkel jót tesznek a világgal, felszabadítva azt a partikuláris és moralizáló kötöttségektől, így lehetővé téve mindenki boldogulását, amely ha nem következik be valakinél, akkor magára vethet. Végül is mindenki azért él, hogy minden áron jó legyen neki ebben a keserves egyszeri életben, minden és mindenki – aki nem elég ügyes – szolgáljon azoknak, akik értik a lényeget.
A fehér és vörös materializmus egyébként szellemi síkon régóta szövetségesként verekedett, ellentéteik csak az egymás közötti elosztás kérdéseiben voltak, hiszen abban mindig megegyeztek, hogy az elavult, tudománytalan és irracionális eszmék és képviselőik ellen közösen kell harcolni. A nagy tőke nagy részének libertinizmus és a kommunizmus „tudományos szükségszerűsége” között a gyakorlatban az ilyen ellenfelek ellen mindig mély rokonság állt fenn. Mindkét szemléletben az emberisten önimádata dominál, a világ fölötti hasznos mindenhatóság kialakítása a cél azért, hogy korlát nélkül élvezhessen és birtokolhasson az ember, mivel ezen túl és ezen kívül nincsen semmi. Így aztán a fehér és vörös materializmus haszonelvű képviselői rövidre zárják a világot, a kultúrát akciófilmekké, horrorrá, zsigereket kifejező sorozatokká redukálva, a tudományt pedig a gyors hasznot hozó és kockázatokkal nem törődő szolgáltatássá silányítva, az „egyetlen életet” az egyre intenzívebb ingerlés és ingergazdagság üzletesen azonnal megtérülő folyamatává degradálva.
A globalista üzletesség neoliberalizmusa és az internacionalista diktatúrák hatalommániás kommunizmusa ikertestvérek, az emberi önistenítés ősbűnének modern formái, amelyek gyűlölik az élet kölcsönösen egyenlőtlen függésekbe ágyazott rendjét, az egyensúlyokat és mértékeket, amelyek nélkül csak a káosz szörnyűsége várhat az emberek zömére. Nem véletlen az, hogy a két materializmus lényegileg a túl sokba kerülő – ráfizetéses – élet ellen fordul, mert az kötelességeket, felelősségeket teremt, s így csökkenti az éppen erőseknek, felnőtteknek, egészségeseknek, fiataloknak jutó szabadságos élvezeteket.
S így a korlátlan materiális szabadság csodálatos vágya a halál útjává válik. Az lett a kádárizmus kisszerű életszínvonal-politikájában is, az a globalizmus maximális haszonvadászatában is. A tömeg sorsát Madách Egyiptom színének ókori modernsége jelzi: „A gúlához követ / Hord az erősnek s állítván utódot / Jármába, meghal”. Az egy fáraó helyett a néhány százalék befektetői érdekeinek csorbítatlan érvényesüléséért. A kommunizmus nehézipari piramisai után a bankházak és holdingok üvegpalotáinak átmeneti csillogásáért kell elpusztulnia a teremtés emberi és természeti csodájának.