A varrás nélkül való köntös

Mikes Kelemennek van egy karácsonyi levele. Rodostóban kelt, 1731. december 24-én. Így kezdődik: „A szokás szerént már én nem merek szerencsés karácson innepeket kívánni kednek; mert már ked idegen szokást vett fel. Idegen országban pedig, főképpen Franciaországban, csak új esztendőben köszöntik egymást: nálunk pedig mind a három sátoros innepeken is. Melyik már jobb szokás? azt az írástudókra hagyom. Mindenik ország tartsa meg a maga szokását – a legjobb.”
Ezt a szokást, úgy látszik, máig megtartottuk: a három „sátoros ünnep” közül legalább karácsonykor köszöntjük egymást hívők, nem hívők egyaránt.
A hívők között talán van olyan, aki ezt az ünnepet félti az elvilágiasodástól. Az efféle aggodalmak eloszlatására hadd idézzek egy apokrif történetet megint csak Mikes Kelemen leveleskönyvéből. A karácsonyi köszöntés szomszédságában, a XCV. levélben találjuk a következő elbeszélést:
„A híres Pilátus ellen valamely panasz hogy ment Rómában, Jeruzsálemből Rómában kelleték menni, hogy ott mentené meg magát a császár előtt. Pilátus pedig a Krisztus varrás nélkül való köntösét a vitézektől elvette volt. Úgy történék, hogy mikor a császár eleiben mene parancsolatjára, az a köntös éppen rajta talála lenni. Mihent a császár meglátta Pilátust, mindjárt felkele székiből, és szépen fogadá, azután elbocsátá magától. A császár csudálkozék cselekedetén: »Hogy vagyon a, hogy én azért hívattam ide Pilátust, hogy számkivetésbe küldjem: de nem, hanem még felkelek előtte, és szépen fogadom? Mi lehet annak az oka?« De Pilátus annál inkább csudálkozott a császáron; mert ő sem gondolhatta ki az okát. – A császár ismét hívatja Pilátust – Pilátus ismét azon köntösben megyen a császár eleiben, aki is az előbbeni ceremóniával fogadja. A császár annál inkább csudálkozik dolgán: Pilátus hasonlóképpen: egyik sem tudja minek tulajdonítani.”
Mikes elbeszélése folytatódik tovább, s egy csattanóval végződik. A császár harmadszor is hívatja Pilátust, ám akkor az „szerencsétlenségére hirtelenkedvén” másik köntöst ölt magára. Ez alkalommal aztán semmi sem tartóztatja a császárt. Keményen beszél Pilátussal, Galliába küldi számkivetésbe. Mikes még hozzáteszi: „Eztet úgy higgye ked, amint tetszik.”
Az ellenpróba is azt a tanulságot emeli ki, amely miatt az elbeszélést idéztem. Karácsonykor Annak születésére emlékezünk, akinek még varratlan köntöse is ilyen csodákat művel. Hátha az ünnepen mi is magunkra öltjük ezt a köntöst? Úgy találkozunk egymással, mint Pilátussal a császár: harag, gyanakvás helyett jóindulat irányítja tekintetünket, az költözik a szívünkbe.
Az ünnep öröme talán csak egy-két napig tart, mégsem cifra hazugság, inkább valami mélyen meghúzódó jónak megmutatkozása. A hétköznapok elfödik ezt, már-már azt hisszük, elveszett, sose volt. Ilyenkor előtűnik, s az ereje is nyilvánvalóvá válik.
Nemrég állami iskolában tanító tanárokkal beszélgettem arról, hogy az iskoláskorú fiataloknak vajon milyen tapasztalatuk van a karácsonyról. Egy tanárnő elmondta, hogy vagy húsz esztendeje pályakezdő tanárként idegen nyelvgyakorlatként beszélgetést kezdeményezett egy „adventi” órán a karácsonyi szokásokról. Megkérdezte tanítványait, ki hogyan szokta ünnepelni a karácsonyt. Szomorúan állapította meg, hogy legtöbbüknek nem volt sok elmondanivalója. A beszélgetések befejezéseként – a karácsonyi szünet előtti utolsó órán – ő mondta el, hogy gyerekkorában milyenek voltak családi karácsonyaik, s hogy fiatal édesanyaként hogyan ünnepelt együtt a férjével, kicsi gyermekeivel. Vitt egy karácsonyfát is, minden gyereknek egy-egy szem diót. Fölolvasták az evangéliumot, énekeltek is. Attól fogva évről évre megkérték, ilyesféleképpen alakítsák az ünnep előtti utolsó órát.
A karácsony különösen családi ünnep. Az elmúlt évtizedekben sok magyar családban megszakadtak ennek a hagyományai, elveszett a karácsonyest vallásos jellege. Sokan akkor változtatták meg karácsonyi szokásaikat, amikor faluról egy városi lakótelepre költöztek, mások akkor, amikor életükben központi helyet kapott a televízió. Nemzedékek váltották egymást, s aki kevesebbet kapott, azt a keveset nem sokra becsülte, könnyen elvesztegette.
Az iskolákban ma már a tudományos tárgyilagosság nevében előkerül az evangélium: a Jézus születéséről szóló elbeszélés ismerete nélkül művelt ember nem igazodnék el a múzeumokban, nem tudna gyors választ adni egy-egy zenei ki mit tud kérdéseire. A keresztény hitnek, hagyománynak, ünnepi kalendáriumnak ez a hűvös-tárgyilagos ismertetése valójában nem pótolja az élő ünneppel való találkozást. Mintha valaki csak üveg alá szorított preparátumok segítségével alkotna képet az állatvilágról – ahelyett, hogy az állatokat saját környezetükben, elevenen láthatná.
Pluralista társadalomban élünk, de a kincseinket nem titkolhatjuk a fiatalok előtt. Egy földrajztanár is elmondja, amikor épp a szülőföldjéről tanít, hogy ő odavaló, s hogy milyen szép emlékei vannak arról a tájról. Karácsonykor miért ne mondhatná el egy hívő keresztény pedagógus, amiről az említett tanárnő már a nyolcvanas években is mert tanítványai között beszélni.
Karácsonykor – itt mifelénk – a nem hívő, az ünnep keresztény mélységeitől eltávolodott emberek is magukra öltik azt a varrás nélkül való köntöst, amelyet Mikes elbeszélésében Pilátus viselt. Önmagához tér, saját szokásaink mélyebb értelmét fedezi fel, aki ilyenkor az ünnep ma is élő evangéliumi gazdagságával találkozik. Az ünnep asztala meg van terítve. Botladozunk, ügyetlenkedünk vagy fontoskodunk körülötte. Akárhogyan is: elsőkből utolsók, utolsókból elsők lehetünk!