Álmok szárnyán

Illés Sándor
2001. 12. 08. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Az öregedő ember egyre gyakrabban álmodik a gyermekkoráról. Mintha így búcsúzna az élettől, fel-felvillantva feledésbe merülő éveit. Ilyenkor már az álom könnyű szárnyára kell bíznunk magunkat, hogy egy-egy percre visszatérjünk ifjúságunk valamelyik kedves, napsütötte szigetére, és meghalljuk azt a régi harangszót. Vagy nem is harang az, hanem talán egy régi iskolacsengő?
Apa azt találta mondani egyszer ebédnél: „Németül is megtanulhatna ez a gyerek!” Így kerültem a következő iskolaévben egy bácskai német kisváros gimnáziumába. Tizenöt éves múltam, csendes álmodozóként órákig el tudtam üldögélni némán egy kis padon vagy a közeli Ferenc-csatorna partján. Itt volt a strandja is a kisvárosnak, ahol a kvártélyadóm „Guten Taggal” köszönt nekem minden reggel. Régi emlékek rajzanak körül.
A szerb patikus Mira nevű lányával jártam egy osztályba. Iskolán kívül is találkoztunk, s titokban kéz a kézben sétáltunk. A városka parkosított főterén volt egy pad, abba véstem bele bicskámmal kettőnk névjelét. Emlékszem, a diákság délutánonként a mozi előtt zsibongott. Izgalom bizsergett, nevetés bugygyant, itt láttam életem első hangosfilmjét, Az éneklő bolondot. És végtelenül büszke voltam akkor arra, hogy ebben a csodálatos korban élhetek. Akkor még távol voltak az embert gyötrő rémségek a világtól. A béke volt az a nagy-nagy csend bennünk.
A mozi mellett egy kis bódé állt a téren, és abban egy ősz hajú asszony pattogatott kukoricát árult. Marokszám tömtük magunkba. A fagyizó az utca túloldalán bontotta ki néhány agyonfoltozott színes ernyőjét, azok alatt indiánert ettünk. A legkedveltebb helyem a csatorna partja volt, ahol csodálatos oázisként erdő kerekedett a lápon, a régi legelő helyén. Mellette volt a focipálya. Akkoriban én voltam a kapusa az egyik diákcsapatnak.
Amikor a mama olykor meglátogatott fonott kosarával a karján, mindig kiballagtunk a víz partjára. Az erdőben ücsörögtünk, mert korábban a mama egyszer panaszkodott, hogy még sosem járt erdőben, csak a mesékből ismeri. Nálunk, a Bácskában nem voltak erdők.
Ültünk ilyenkor egymás mellett, ő az otthon történtekről mesélt, a kisborjú üzenetét tolmácsolta. Azt üzente a boci, a csikó is meg a röfi, a malac, hogy igyekezzek kijavítani rossz jegyeimet. Az ő nevükben szólt hát hozzám a mama, elmondva így a kívánságát, miközben tördöstünk egy-egy darabkát a mákos kalácsából. Amikor meglátogatott, mindig mákos kalácsot hozott nekem a fonott szatyrában.
Hát ezekre a tájakra röppentett mostanában egyre gyakrabban az álom színes képe. Emiatt határoztam úgy, hogy legközelebb útba ejtem ezt a kisvárost, legalább megtudom, miért üzenget nekem. Először a régi Kanal Gassén kerestem azt a sárgára meszelt házat, ahol valaha laktam, de már olyan régen lebontották, hogy a szomszédok sem emlékeztek rá. „Állt itt valaha egy sárga ház, Elisabeth?” Az asszony vonogatta a vállát. Régen lehetett.
Hangosan dobogó szívvel kerestem aztán azt a régi padot is, amelynek támlájába nevünk kezdőbetűit véstem valaha. Sándor és Mira. Nem találtam. Felújították a régi ligetet, új padokat raktak a régiek helyére. Egyre jobban elszontyolodtam. Bódé és pattogatott kukorica? „Uram, hol él ön, és honnan keveredett ide? Kit keres tulajdonképpen? És mit akar?”
Nem, nem tudom. Csak azt, hogy hetven esztendővel ezelőtt itt diákoskodtam egy évet. De hová tűnt a sarki patika? Ki tudja, merre jár a patikus Mira nevű lánya, akinek bubifrizurája volt, és barna, mély tüzű szeme? Amikor moziból mentünk hazafelé, diáksapkámat a kabátom szárnya alá rejtettem, nehogy meglássák, hogy tanári engedély nélkül járom az éjszakát.
Tűnődve és riadtan állok a városka terén, idegen vagyok itt, és nem tudom hirtelenében, merre is menjek. Talán az iskolának kellene köszönnöm. Ha becsöngetnék, már nem az a régi pedellus dugná ki a fejét kíváncsian.
Elindulok a pályaudvar felé. Egyre gyorsabban szedem a lábam, végül már futok, hogy elérjem a legközelebbi vonatot. Füttyögve zakatol velem a vonat, búsan tekintek az elsuhanó tájra, nem kellett volna ide visszajönnöm.
Sokszor hallottam a jó tanácsot: sose térjünk oda vissza, ahol egyszer boldogok voltunk. Csak az álmok szárnyán utazva lelhetünk rá régi önmagunkra és az ifjúság boldog ízére. A valóság megtagad bennünket, és a tegnap már nem ismer ránk…

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.