Az egyház és a politika

A címben jelzett kérdéskör óriási, térben és időben szinte leírhatatlan témát jelent. Jelen sorok szerzője – néhány általánosabb szempontot leszámítva – ezért nem is kíván mással, csupán a Magyarországi Református Egyház és a politika mai viszonyával foglalkozni.
Sokan ugyanis úgy vélik: a reformátusok és egyházuk egy bizonyos párthoz, nevezetesen a MIÉP-hez kötődnek, ami nem felel meg a valóságnak.
A református egyház ugyanis – demokratikus struktúrája miatt – messzemenően „decentralizált” egyház, vagyis legfelső fórumai elvileg a helyi gyülekezetek és azok presbitériumai. A csak 1881-ben létrejött országos egyházban a legnagyobb szerepet az egyházmegyék (és élükön az esperesek) játszották, a felettük elhelyezkedő egyházkerületeket (jelenleg négy ilyen van) tulajdonképpen a gyülekezetek és az egyházmegyék lényegében adminisztratív egyesülésének lehet(ne) tekinteni. Az persze már egy másik kérdés, hogy sok okból kifolyólag – s ebben a centralizáló kommunizmus szerepe végzetes – a püspöki és az egyházkerületi struktúra mára egészségtelenül megerősödött, s így egy katolikus többségű országban evidensnek látszik, hogy a püspökök vagy egy püspök kifejezheti a református egyházat is.
Ez a benyomás még akkor is téves – és így erre a sajtóban rájátszani különösen hamis –, ha egy püspök politikai véleménye nyilván az egyház bizonyos csoportjait „hangosítja” fel, egy másiké pedig más köröket jelenít meg. E sorok szerzője szerint mint mindenkinek, a lelkészeknek is joguk van politikai rokonszenvre, pártválasztásra, sőt a politizálásra is. Ennek formáit és módjait azonban alá kell rendelni Isten és Isten népe szolgálatának. Az a lelkész, aki akár a szociális igazság szolgálatát – lásd velejéig hamisan a kommunizmusban – vagy a nemzet szolgálatát – lásd régen is, ma is tévesen sok helyen –, netán a „szabadság” és az „emberi jogok” szolgálatát Jézus Krisztus ügye elé teszi, az mint hamis és mulandó „bálványistenek” szolgája, megtagadja elhívását.
Nem apolitikus, túl kegyes s ezáltal önkéntesen „gettós” egyházat hirdet e sorok szerzője, hiszen egy olyan intézmény, amelyben sok ember gondolkodását és erkölcsét formálják, akkor is politizál, ha egy szót sem ejt pártokról, hatalomról, világnézetről, érdekekről. Tehát kommunista, náci és balliberális az a nézet, amely gettósított „magánügyes” apolitikus egyházat akarva tör a keresztyénség megsemmisítésére. Ugyanakkor nem lehet eléggé hangsúlyozni azt, hogy a világgal csupán hasznosságban és mindent megbocsátó „jóakaratban” versengő egyház tisztán sokadrangú „humanista” egyesületté válik, amely a mindenható Úr ügyét egyenlősíti mulandó célokkal, érdekekkel.
Az egyház ugyan lehet közelebb valamely párthoz vagy világnézethez, míg másoktól távolabb, sőt egyesekkel egyenesen ellentétben állhat; de közvetlen (párt)politikai szerepe nincs, hiszen Jézus Krisztus az ellenségeiért is meghalt (és feltámadott). Ugyanakkor amikor az intézmény mindig és mindenkinek nyitott, üdvösségre segítő hely, addig a hívő keresztyéneknek egyénileg és közösségileg is van olyan felelőssége, hogy a rossz, a gonosz ellen tiltakozzék, annak ellenálljon.
Látszólag megoldhatatlan a feladat, az egyház ellenségei pedig akár rabulisztikáról is beszélhetnek e sorokat olvasva. A hívő embereket azonban a Lélek vezetése eligazít(hat)ja.
Ezek után térjünk rá közelebbi témánkra. A magyar reformátusság hazafias elkötelezettsége – sok ok és körülmény folytán – mindig erős és egyértelmű volt. De a nemzet és a nép szolgálatában csak a felvilágosodás után jelentek meg azok a személyiségek, akik – a legkülönbözőbb politikai színezettel! – az ember politikai erőfeszítéseit és gondolatait egyre előbbre, míg a kemény munka és aktivitás mellett is az élet, az ország Istenre bízását tették. Az emberi pótvallásoknak az egyházba történő beszűrődése – sajnos – megtörtént és megtörténhet (szélső)balról ugyanúgy, mint (szélső)jobbról. De egyetlen keresztyén felekezetnél sem oly hangsúlyos a Soli Deo Gloria, az egyedül Istené a dicsőség elv, mint a reformátusoknál.
A magyar társadalmat is tönkretevő kommunizmusra nagyon sokféle válasz, reakció született – egyházban és egyházon kívül is. Ezek közül a nemzeti radikalizmus értelmiségi ihletésű mozgalmát sokan, főleg a baloldalon, démonizálják, noha annak erejét és legitimációját igen nagy mértékben éppen a szociális bajok mai baloldali elhanyagolása okozza. S nem kevésbé az, ahogyan a magyarországi baloldal hagyományosan a nemzeti érdekeket kezeli. A református egyházban a magyar parasztság és a vidék gondjait magára vállaló népi mozgalom befolyása mindig erős volt, hiszen annak vezetői többnyire – nagyrészt még hitetlenül is – ehhez az egyházhoz kötődtek.
A népi mozgalom egyértelműen baloldali politikai képviselet – csak a sokszor bukott nemzetköziséggel és kozmopolitizmussal szemben nemzetben gondolkodott. A népi mozgalom nagy részének idealizmusra azonban felszínesen rokon a keresztyénség egyetemes realizmusával. A nemzet szolgálatának a Teremtő által elrendelt feladata ugyanis egyértelműen alárendelődik a szelídség evangéliuma szolgáló etikájának. Vagyis sem a „népet”, sem a nemzetet – ugyanúgy, ahogyan az „osztályt” vagy az „emberiséget” – nem lehet isteníteni, mert Isten és a felebarát szeretete kizárja a szélsőséges közösségi önzést is! Ahogyan kizárja az emberi radikalizmust is, amely a legnagyobb igazságokat is képes valaki(k)nek az igazává változtatni s így tulajdonképpen egy esetlegesen megszüntetett igazságtalanságot egy másikkal felcserélni.
Ma a Magyarországi Református Egyházban vannak olyan jelentős szerepet játszó emberek, akik – joggal feltételezhető jó szándékkal ugyan – elvetve a magyar reformátusság évszázados tradícióit, lényegében politikai protestantizmust/kálvinizmust akarnak teremteni, sőt ezt egy párthoz kötve gyakorlatilag a pártpolitika terére lépnek. Semmi sem indokolja ezt, még az egyetemes magyarság kétségtelenül nehéz helyzete sem, s még kevésbé az evangélium gyógyító erőire igen rászoruló sokszínű magyar társadalom. Egyházunk krisztusi küldetése még akkor sem volna köthető egy párthoz, ha az tökéletes volna, ami egyébként lehetetlen, hiszen annak lényege a részszerintiség. Különösen ártalmas a nyílt pártpolitikai kötődés a földi intézményt vezető hivatalos emberektől. Az egyháznak az erkölcs, a nevelés, az értékvilág és a közélet (tehát nem a hatalom körül szerveződő politikai élet) szolgáló színterein kell mozognia az evangélium hirdetésén, a szakramentumok kiszolgáltatásán és a diakónia gyakorlásán túl. S igen nagy részben így működik a református egyház méltatlan bár, de elhívott/hivatalos szolgáinak nagy része. Azok is, akik közéleti szerepet vállalnak.
Ezért kár bármiféle általánosító következtetést levonni akár püspöki nyilatkozatokból, s még inkább olyan gyülekezeti lelkészi megnyilvánulásokból, amelyeknek politikai mondanivalója alkalmanként teljesen ellentmond Jézus Krisztus igéjének, aki az alap, a fundamentum, s aki nem helyettesíthető sem „helyes” politikával, sem színvonalas kultúrával, neveléssel, sem a nemzettel, sem az „emberiséggel”. Még egyszer hangsúlyoznám, hogy ez nem jelent(het) a kikényszerített gettó utáni immár önkéntes és kenetes egyházi gettót, de azt igen, hogy az egyház jórészt az örök igazság hirdetésével s annak „objektív közelségével” támogasson olyan világnézeti-politikai irányzatokat és pártokat, amelyeknek céljai és erőfeszítései tudatosan vagy öntudatlanul Isten országát is építik itt, e földön.
Nem szerencsés és sokat árt viszont az, ha egy hívő keresztyén ember az igazság letéteményesének egy pártot lát, illetve ahhoz akarja kötni a mindenható Isten ügyét.