Búzaszemek

Megnőttek a gyerekei – nyugdíjba ment a meseíró? Lázár Ervin mostanában többnyire szomorú történeteket jegyez le, már ha ír. Pedig nem lehet oka panaszra. Meséit generációk szeretik, és nagy esélye van arra, hogy nevét örökre beírta a magyar irodalom aranykönyvébe. Ő azonban azt vallja, az író halála után száz évvel érettségizik.

Lázár Ervin író 1936. május 5-én született.
1959–65 között Pécsett az Esti Pécsi Napló, a Dunántúli Napló és a Jelenkor, 1965–71 között az Élet és Irodalom munkatársa. 1971-től szabadúszó. Tagja az írószövetség elnökségének és a Magyar Művészeti Akadémiának. 1974-ben József Attila-díjat, 1996-ban Kossuth-díjat kapott.

A szívműtétje az oka annak, hogy az élet- és társaságszerető Lázár Ervinből otthon ülő, mértéktartó ember lett?
– A betegség csak egy pillanat volt. Úgy jött, mint a forgószél. De hát az élet folyamatos változás. Amikor megnősülünk, új fejezetet kezdünk. Vége a régi nagy baráti életnek. Azután jönnek a gyerekek, és az életünk kétdimenziósból háromdimenziós lesz. A gyerek nagyszerű dolog. Akinek nincs gyereke, annak nem lehet, akinek meg van, annak nem kell elmagyarázni, hogy miért. Amikor megszületett Fruzsina lányom, egyik pillanatról a másikra elmúlt egy makacs, fájdalmas betegségem, amelyet korábban egyetlen orvos sem tudott azonosítani. A gyerek persze az öröm mellett kötelezettséget, új feladatokat is hoz. Például óvodába kell vinni. Azután haza is kell hozni. Egyszer ottfelejtettük Zsigát. Rohantam érte. Ott várt a szemrehányó tekintetű, dühös óvó nénivel. És engem nem is az óvó néni dühe érdekelt, hanem az a kiszolgáltatottság ütött szíven, ahogyan a gyerek ott ült egy idegen ember mellett. Minden gyereknek szüksége van legalább két emberre, aki feltétel nélkül szereti. Aki nem latolgat.
– Ez lenne a felnőtté válás?
– Nevezzük inkább a feladatok időszakának. Közben pedig észrevesszük, hogy nem tudunk már anynyit gyalogolni, mint korábban, és a dolgok nem esnek olyan jól. A cigarettáról is könnyű volt leszokni, mert éreztem, hogy árt. Többször megtettem ezt már, és amikor visszaszoktam, mindig felírtam, milyen buta vagyok. Lehet, hogy ha megérem, még egyszer, sokára újrakezdem. Ha tehát igazodni tudunk a változásokhoz, akkor nem tűnnek olyan rossznak. Egyre jobban szeretek például otthon ülni. Kialakult az életritmusom, amihez alkalmazkodom.
– Mégis mintha szomorúbb, borúlátóbb lenne…
– Azt hiszem, hogy hiányzik a gyerek a környezetemből. Talán emiatt szomorúbbak a mesék is. A gyerek szempontokat ad az élet, a világ megítéléséhez. Görögország talán azért olyan vidám, mert tele van gyerekekkel. Nálunk meg harminc év után mostanában látok újra terhes nőket.
– A meseírónak igazán nem jelenthet gondot, hogy gyerekközösséget találjon. Ott vannak például az író-olvasó találkozók. Ön szívesen és sokat találkozik a közönségével, az átlag magyar írónál több szereplésre is kérik. Felismerik az utcán?
– Hála istennek nem. Az emberek azt képzelik, hogy hallatlanul népszerű vagyok, pedig ma csak azokat ismerik, akik sokat szerepelnek a televízióban. Az én ismertségem csak kis körre korlátozódik. Ha nem könnyen tudnak rábeszélni egy író-olvasó találkozóra, nem a gyerekekkel van bajom. Csak egyre nehezebben viselem, hogy ott ül egy csomó fiatal, és kiderül, hogy halvány fogalmuk sincsen arról, ki is vagyok. Ennyit a népszerűségről, amely elsősorban azon mérhető le, hogy hány könyvet lehet eladni mostanában.
– Úgy érzi, hogy egyre idegenebb ebben a világban?
– Az én korosztályomnak nehéz feldolgoznia, hogy az életében több nagyon gyors és alapvető változás történt. A palatáblától eljutottunk az atomkorba. Ha a gyerekkoromról beszélek, olyan, mintha múzeumból lépnék elő. De a civilizáció korábbi korszakához tartozó erkölcsiség nagyon hiányzik ebből a világból. Az egymásba vetett bizalom összeomlott, pedig ez a legfontosabb.
– Egész életében mások gyerekeit szórakoztatta, tanította. Jutott-e elég idő a sajátokra? Jó apa volt?
– A gyerekeimnek is meséltem, de azok rendszerint intim vagy didaktikus történetek voltak, amelyeket nem írtam le. Hogy jó apa voltam-e? Tudtam persze, melyiknek elég az oroszlánüvöltés, és melyik várja már epedve, hogy a fenekére üssek. Minden ember pedagógus. A gyereknevelés pedagógiája abban áll, hogy bizonyos dolgokat el kell dönteni. Követelményeket, tilalmakat kell felállítani, miközben hagyni kell a gyermek számára döntési szabadságot is. Csak egy példa: nálunk a választott hangszer tanulását év közben nem lehetett abbahagyni. Csak év végén. Mert amit elkezdett az ember, azt be is kell fejezni.
– Van, aki szerint az a jó, ha a gyerek azt csinálja, amit akar.
– Ez pedig nem más, mint a felnőtt menekülése a felelősség elől. A gyereket nem lehet magára hagyni. Néha tiltani kell, néha pedig kényszeríteni.
– Mégis úgy tűnik, hogy jobbak a boldogulási esélyeik azoknak, akik korán megtanulják az önállóságot. A túlzott védettségben felnövők önállótlanok, nem felelnek meg a mai követelményeknek.
– Az én összetartó családom nagy volt és biztonságos. Ez fontos volt számomra, még ha hamar elkerültem is belőle. Az a családi varázskör, amelybe gyermekkoromban beletartoztam, s amelyről talán valóban voltak pillanatok az életemben, amikor úgy éreztem, hogy ártalmamra van – mert nem voltam elég önálló –, öreg koromra értékké nőtt. Létszükséglet, amely virtuálisan most is körülvesz, bár a varázskör tagjai közül már csak nagyon kevesen élnek. Mindig reméltem, hogy ezt a gyerekeimre is át tudom terjeszteni. Még esetleg annak árán is, hogy nem lesznek elég talpraesettek, sikerre kárhozottak. Mert mit nevezünk sikernek? Ez mostanában elhibázott fogalom. A legfontosabb a személyes példamutatás és a szeretet biztonsága, ami természetünk szerint emberi dolgokat indít meg bennünk. Jobb, ha az ember szeretetben nő fel még akkor is, ha úgy tűnik, hogy abból a mai világban hátránya származhat. Sokáig azt gondoltam, hogy a világ éppen olyan, mint a családom. Úgy is viselkedtem benne. Szeretettel és bizalommal közeledtem mindenkihez, emiatt valószínűleg több szeretetreméltó emberrel is találkoztam, mert a bizalom visszasugárzott rám.
– A sikerre sem panaszkodhat. Megkapott minden elismerést, ami ma magyar írónak járhat. Maradt még valami a kezdeti lendületből?
– Író az, aki ír. Mivel én régóta nem írok, már nem is tekintem magamat írónak. Néha azon merengek, hogy Kálvintéri Lajosra magyarosítok. Szerény nyugdíjas vagyok, aki csak néha ír, és talán lustább a kelleténél. Amikor az ember hosszan nem ír, az olyan, mint mikor a kertész elhanyagolja a kertjét. Kezdetben még ki tudná húzogatni kézzel is a gazt, de később már csákány kellene, hogy rendbe rakja a földet. Én író akartam lenni, de nem biztos, hogy az is lettem. Az igazi író nem olyan, mint én, hanem professzionalista. Egyrészt tud írni, másrészt komolyan is veszi az írást. Érzi, hogy ez az életének a legnagyobb feladata. Mivel én nem voltam soha fegyelmezett, csak az Isten kegyelmének köszönhetem, hogy bizonyos dolgokat meg tudtam írni. Voltak nagy kihagyásaim. És nem is vagyok képes hosszú lélegzetű műveket írni. A történet megérik az emberben, ennek van kihordási időszaka. De ha nem tud megszületni idejében, akkor nem lesz belőle semmi. Nekem az a legnagyobb problémám, hogy az ember az élete végéig nem tudja, jót csinált-e vagy rosszat. E tekintetben csak a saját döntésem lenne érvényes, ez pedig változik. Nem szoktam Lázár Ervin-műveket olvasni és hallgatni, csak ha muszáj. Mindegyikben benne rejlik a kudarc lehetősége. Az író a halála után száz évvel érettségizik, de nem vagyok biztos benne, hogy ez érdem szerint történik. Főleg most nem, hogy a sztárcsinálás idejét éljük. De az irodalom belső köreiben talán működik az értékrend.
– Pedig a kollégái, írótársai akár irigyelhetik is. A meseírónak, főként ha már életében klasszikusnak tekintik, nagy eséllyel kijár az irodalmi örökkévalóság. Ha máshol nem is, az iskolában bizonyosan divat marad a könyv.
– Most úgy érzem, hogy az írásaimat, mint egy buborékot, elfújja a szél. Ám hogy megöregedtem, értékelem azt az erőfeszítést, amelyet azért tettem, hogy létrehozzak valamit. Abban bizonyosan igaza van, hogy amíg a nyelv nem megy ki a divatból, addig a könyv sem. De ha már a nyelv sem lesz divat, akkor az ember sem. A nyelv ugyanis alakítja az embert, másrészt többet tud, mint a kép vagy a zene. A nyelv a lélek legkompetensebb megszólaltatója. Kármán József Fanni hagyományai című regényét a megjelenése idején vagy négyszázan olvasták, mégis óriási hatása volt a magyar prózairodalomra. A Zalán futására sem fizettek elő húsznál többen, de Vörösmarty lírája nélkül ez az ország nem olyan lenne, mint amilyen. Ebből levonható a tanulság: őket sem olvasták a saját korukban. Csakhogy azoknak, akiknek nem volt kapcsolatuk a magas irodalommal, megvolt a sajátos kultúrájuk: a népi kultúra, amelyben volt vers, próza és zene egyaránt. A baj az, hogy ez a kultúra megszűnt. Ugyanakkor a tömeg szereti, igényli a mesét, hiszen nézi a tévében. És mi az akadálya annak, hogy egy szappanopera, ez az új mese jó minőségű legyen? Lehetne ezt a kultúrát magas színvonalon is művelni.
– Ismét visszajutottunk a meséhez, még ha a televíziós folytasásos meséhez is. Ez a műfaj a „magas kultúra” híveinek a szemében nem igazán előkelő. Sőt van olyan nézet, amely szerint azért ír valaki mesét, hogy kárpótolja magát a „felnőtt” irodalomban elszenvedett kudarcaiért. Kétségtelen, hogy Lázár Ervin neve, bár sok novelláskötete is megjelent, a gyermekeknek és nem a felnőtteknek szóló mesék révén lett ismert. Volt ebben tudatos választás?
– Mondtam, hogy mindig író akartam lenni. Elkezdtem írni. Az első könyvem azért volt meseregény, mert akkoriban igen hoszszú ideig tartott egy-egy mű megjelentetése. A novelláskötetem már évek óta a kiadónál feküdt, a mesekötetem pedig gyorsabban kijött. Azután volt egy novelláskötetem, amelyiknek a végére tettem a meséimet. Később sok mesém rangos irodalmi folyóiratban jelent meg először, ami azt mutatta, hogy már akkoriban sem számítottak hagyományosan ifjúságnak szóló történeteknek. Ugyanolyan természetesen születtek a mesék, mint a felnőtteknek szánt irodalmi művek. Semmi különbséget nem tettem közöttük. Minden az irodalom szabályai szerint működött. Tehát ha egy évig dolgoztam, akkor annak a hozadéka eltartott egy évig. De ha a következő évet ellazsáltam, akkor nem volt hozadék, csak hiány. És közben írtam a magam prózáját, amelyet valóban nem nagyon ismernek az emberek. Mindig a saját gondjaimat írtam meg.
– Melyik volt a legelső meséje?
– Az első mesém a molnár fiáról szólt, akinek volt egy zsák búzája. Mindenki adta a tanácsait, hogy hová vesse el a magot, ahol jó termést remélhet. A molnár fia azonban nem fogadott szót, és mire eljutott volna a vetésig, nem maradt egyetlen szem búzája sem. Valódi népmesei történet ez, amelynek nem volt egyértelműen sikeres a fogadtatása. De talán mégiscsak ez lehetne ennek az életnek az ars poeticája.