Késő középkori irodalmunk becses emléke az Érdy-kódex. Nevét első leírójáról kapta. A kézirat szerzőjéről csak annyit lehet tudni: a Veszprém melletti Lőd (Városlőd) karthauzi kolostorában élt és dolgozott. Ezért Karthauzi Névtelenként vonult be irodalmunk történetébe.
A mű legendákat és példabeszédeket tartalmaz. A mohácsi csata évéből, 1526-ból datálódik. Szép, veretes magyar nyelven íródott. Találhatunk benne legendákat, melyek Árpád-házi szentjeinkről – Istvánról, Imréről, Lászlóról és Erzsébetről – szólnak, de olyan általános igazságokat kimondó történeteket is, melyek hőse jelképes alak.
Ilyen az a legenda is, mely az úrfiról szól, aki a Paradicsomban járt. A színes és nagy írói tehetséggel előadott példabeszéd érintkezik a népmesével, de a középkori misztikus látomásirodalommal is.
Hőse egy dúsgazdag fiatalember, aki Istennek tetsző életet él. Egy alkalommal elmenekül a zajos társaságból, és bolyongása közben egy szamárháton közeledő, titokzatos öregemberrel találkozik, akit vendégül hív a palotájába. Az idegen szellemi kisugárzását érezve és viselkedését látva rájön az úrfi, hogy nem földi halandóval van dolga. Amikor az öregember távozik, elkíséri egy keresztútig. Innen az ismeretlen visszafordítja, de rimánkodására közli: ha holnap is eljön ide, érte küldi a szamarát, az tudni fogja a hozzá vezető utat.
Így is történik. Az ifjú felpattan a szamárra, mely viszi hosszan, ismeretlen hegyeken-völgyeken át. „A föld kies, kihöz soha hasonlatosat nem látott, ott vannak hát minden féle szép illatú füvek, külemb-külemb szagú virágok, rózsa, lilium, viola. Az szép mezőn széjjel felül az ég tiszta, alól az föld nagy ékességgel felöltöztetött. A fák ki szép virágos, ki pedig teljes külemb-külemb ért gyümölcsökkel. Az fák ága-boga külemb-külemb szép jeles madarakkal ékösek, kiknek szavok zengésök mintha angyali éneklés volna, kihez hasonlatost éltében soha nem hallott vala…” Végül talál „egy drágalátas várast, kinek pádimentoma, mint az csillagó szép fényes arany, falait mint ha aranyas bíborral-bársonnyal bévonták vóna”. Amikor beér a városba és leszáll a szamárról, megpillantja ismerősét, aki maga az Úr. A „szép váras” és környéke pedig a Paradicsomkert.
Itt a Karthauzi Névtelen jó dramaturgiai érzékkel megszakítja a történetet és visszatér a földre, ahol szerettei keresik az eltűnt úrfit. Esztendőkig nyomoznak utána, ám amikor végképp nem találják, méltóképp meggyászolják és palotáját kolostorrá alakítják…
Az úrfi, aki úgy érzékeli, hogy csak néhány órája van az Édenkertben, végül megkéri vendéglátóját, az Urat, bocsássa haza, mert aggódik elhagyott szeretteiért. Az Úr megérti, és a derék szamár visszaviszi hősünket a keresztútig. Innen hazaballag, de megdöbbentő dolgokat tapasztal. Egyetlen ismerősét, rokonát sem találja. A palotájában szerzetesek élnek. Elmondja nekik csodás kalandjait, mire megtudja a szerzetesektől: az a néhány óra, amit a Paradicsomban töltött, itt a földi térségeken több száz esztendőre rúgott. Barátai, rokonai, sőt azok leszármazottai is rég a temetőben nyugosznak.
Amikor a szerzetesek asztalhoz invitálják, előbb szokatlan neki a földi étel-ital, de végül csak nekilát. Ám ahogy az első falatokat lenyeli, vagyis ahogy újra a halandó anyagvilággal érintkezik – „megszontolyodék, kezde őbenne megaludni az mennyei szépségnek illatja-édessége”. Néhány perc alatt aggastyánná változik és meghal.
Ezzel a hatalmas erejű képpel zárul a Karthauzi Névtelen legendája az úrfiról, aki a Paradicsomban járt.
Budapesten rendezik az ukrán-orosz csúcstalálkozót? Szijjártó Péter válaszol – kövesse velünk élőben
