Dédapáink világáról vallanak a századelő viccei

Valamit biztosan tudtak az egykori poéngyártók, hiszen mai kabarék tucatjaiban csendülnek fel a XX. század tízes–húszas éveinek viccei. S ma is éppúgy mosolygunk azokon az élceken, amelyeken dédapáink derültek. Ráadásul, ha figyelmesen olvassuk ezeket a kis gegeket, sok mindent megtudhatunk a korról, amelyben születtek: a korszak divatjáról, társadalmi viszonyairól – és a legégetőbb gondokról is.

A századelő egyik legnépszerűbb műfaja tagadhatatlanul az inasvicc volt:
Egy cipőben: „– Ne is próbálja tagadni, Mari, úgyis tudom, hogy terhes! – Akárcsak ön, asszonyom! – Elhallgasson, maga szemtelen! Engem a méltóságos úr ejtett teherbe! – És mit tetszik gondolni, engem vajon kicsoda…?!”
Válóok: A háziasszony kikérdezi az új szobalányt: – Maga, ugye eddig egy egyedülálló úrnál szolgált. Miért jött el onnan? – Hát mert nagyon horkolt a lelkem…”
Tapintatos inas: Bárónő az új inashoz „– …Ja, és még valamit. Megszoktuk, hogy a személyzettel tegezve beszélünk. Inas zavartan: – Ahogy parancsolja a méltóságos asszony… de mit gondolnak majd rólunk az emberek?” A báró kiszól a dolgozószobájából: „– Bejönnél egy pillanatra, drágám? Szobalány: – Nekem tetszett szólni, vagy a nagyságos asszonynak?”
Nézzük, hogyan ihlette meg a humoristákat a technika fejlődése: Modern világ: „– Pincér, a panaszkönyvet! – Sajnálom, de azzal nem szolgálhatok. De fáradjon az úr a sarokba, és mondja be a panaszát a fonográfba! A tulaj esténként meg szokta hallgatni…”
Száguldó idők: Két rosszlány találkozik: „– Mi az, máris viszszajöttél? Hisz csak nemrég mentél el azzal az úrral! – Á, mióta autójuk van, mindent gyorsvonati sebességgel csinálnak.”
*
Már akkor is népszerűek voltak a kabarékból ma is elmaradhatatlan feleségviccek:
Közlemény: „Feleségem, Fanny egy héttel ezelőtt elkóborolt, vagy elrabolták. Annak, aki visszahozza, vagy bármilyen hírt hoz felőle, beverem a fejét”.
Terebélyes feleség: „– Mit hallok, Elemér, nélkülem akarsz az orfeumba menni? Ilyen kevés helyet foglalok el én a te szívedben? – Kevés helyet? Ezzel a korpusszal?”
Ideál: „– …Mindig szerencsétlen voltam a szerelemben. Tudod, barátom, az első ideálom meghalt, a második megszökött, a harmadik… nos, a harmadik a feleségem lett”.
Háziasszony: „– A feleséged maga szokott főzni? – Naná, járnék különben vendéglőbe?”
Férfisors: „Feleség: – Jaj! Éppen most húzták ki az egyik fogamat! Férj: – Óh, a szerencsés agyar! Ő már kívül áll a nyelved hatókörén…”
*
Ma már ugyan ismeretlen, de divat volt akkortájt a professzoros vicc.
Udvarias kitérés: Középkorú hölgy egy professzorral cseveg: „– Mégis, hány évesnek saccol, professzor úr? – Megbocsásson, asszonyom, de én zenetanár vagyok, nem régész.”
Szórakozott professzor a borbélynál: „– Mennyi idő alatt tudja levágni a hajamat? – Tíz perc az egész, professzor úr! – Nagyon helyes! Én addig átugrom a szemközti antikváriumba!”
„Professzor úr! Kint vár egy ember, akinek falába van… – Mondja meg neki, hogy most nincs szükségünk ilyesmire.”
„Fogadós: – Hogy aludt, professzor úr? Profeszszor: – Sehogy. Egész éjjel a bogárgyűjteményemet gyarapítottam.”
*
Akkortájt előszeretettel fogantak az újgazdagokat gúnyoló, úgynevezett parvenüviccek:
Költősors: „Költő: – Tehát egy szép versecskét parancsol urasá-god… Szomorút vagy vidámat? Megbízó: – Mindegy, én smirgligyáros vagyok! Olyat fabrikáljon nekem, barátocskám, amiben minden strófa arra rímel, hogy: smirglizni.”
„– Egyenest a Trisztán és Izoldából jövök. Parvenü: – Ah, én is ismerem őket! Finom, régi üzletház!”
„– Hé, maga! Rálépett a lábamra! – Na és! Csak örülhet neki. Tudja maga egyáltalán, hogy ki vagyok én? Királyi titkos tanácsos, maga szerencsefi!”
Persze ezekből a viccekből az is kiderül, hogy a hölgyek erkölcse sem volt mindig makulátlan:
Kutyaélet: „ – A férjem úgy bánik velem, mint egy kutyával! – Csak nem ver? – Azt nem, de folyton azt akarja, hogy hűséges legyek hozzá!”
Praktikus: „Szobalány az asszonyához: – Madame, a kapitány úr megint itt felejtette az alsóját… Küldjük utána, vagy majd ezt is elhordatjuk az úrral?”
*
Végül egy kedves kis élcelődés:
Barátnők: „– Ó, édesem, milyen gyönyörű aranyhaja van magának! Az ember szinte meg merne rá esküdni, hogy ez a természetes színe! – Ugye? Manapság már mindent olyan tökéletesen tudnak utánozni... Elég, ha csak a maga műfogsorára gondolunk, kedvesem!”