Farsangi maskarák közt a pesti bálházban

Gvadányi József elbeszélő költeménye, az 1787-ből datált Egy falusi nótáriusnak budai utazása a XVIII. század végi hazai élet színeinek, szokásainak és furcsaságainak gazdag tárháza. A költő, aki huszárgenerálisként nyugdíjaztatta magát, mai fülünknek kissé nehézkesen versel. Mégis annyi hangulat, kép és fura figura, balek és gazfickó, különc és derék mesterember nyüzsög a versben, hogy az olvasó szeme előtt megelevenedik a korabeli élet forgataga.
Az egyik fejezet arról számol be, hogy a főhős, a kissé mackós „peleskei nótárius” elmegy a pesti bálházba, a Hét Kurfürst (Hét Koronaherceg) fogadóba. Két „rénes forint” (rajnai forint) a belépőjegy ára, s miután ezt kifizette, betoppanhat a bálterembe, ahol tarka forgatag fogadja. Előbb leírja a cifra vendéglőt: „A táncpalotának szép volt bolthajtása, / Mellyen festve vala Trója pusztúlása, / Helenának az ő elragadtatása, / Parisnak öröme, Genius szállása. / Pallérzott kristályból tizenkét lámpások / Benne sorban függtek, nagy volt ragyogások: / A viaszgyertyáktól esett villámlások, / Szememet sértették a sok súgárzások...”
Ezután a táncosok örvényei felett tart szemlét. „De hogy tekintettem én a táncosokra, / Nézek ördögökre? vagyis angyalokra? / Nem tudtam, hogy vetém szemem gúnyájokra, / Irtóztató csúfos úkor lárvájokra. / Egyiknek görbe volt orra, vagy volt szája, / Másiknak himlős volt sok görcstől arcája, / Félig fejér, félig fekete pofája / Volt soknak, másoknak macska volt formája. / Ki göböt magának a hátára csinált ,/ Kinek mint egy cipó a mejje úgy kinn állt, / Ki káponyát tett fel, mutatott ez halált: / Tetszett, hogy emberből itt ördöggé sok vált...” A jó Gvadányi hosszan sorolja a farsangi maskarákat. Ókori lárvák, halálfejek, macskapofák és ördögálarcok rejtik el az önfeledt mulatozók ábrázatát.
A táncok nemigen tetszenek a derék nótáriusnak. A valcerről az jut eszébe, hogy „egyszer keringős hogy lett ökröm, annak / Szint illyen tánca volt, mint itten forganak.” Mikor őt is kapacitálják, hogy táncoljon, méltatlankodva feleli: „Uram! Bolondgombát még sohase ettem! / Mint a bódult marha, nem is kerengettem! / Ha táncoltam, tehát igaz táncot tettem, / Melyből a fejembe szédülést nem vettem.” Amiből látható, hogy nótáriusunknak nincsen ínyére ez a „pesti táncmódi”. Ám ekkor még meglepőbb kalandba bonyolódik.
Észrevesz egy furcsa szerzetet: „Látok egy vén urat lenni maskarába, / Iffian öltözve, de nem volt lárvába. / Szemöldökét a vén béfeketítette, / Ősz haját hajporral vastagon hintette, / Arcája ráncait pirosra festette, / Parfumirozva volt mind ruhája s teste....” És ez a koros gigerli egy ifjú hölgyet vezetett a karján. „Hajlongott mellette, angyalának hítta,/ Mint egy húszesztendős, szívét ez úgy vívta...” Mire a naiv nótárius megkérdezi az öregtől: unokája-e tán a kisleányka? A vén divatfi erre felbőszül, hisz felesége a fiatal szépség, akinek – mint a költő epésen megjegyzi: „Inkább tetszett néki ennek az erszénye, / Mintsem ezen vásott természetnek vénje.”
A gyermeklelkű nótárius ezután ételt-italt rendel a kellertől, azaz a pincértől. Árpadaralevest citrommal, ragut fokhagymával, majd sült kappant salátával meg osztrigát, végül „jóllakván az boros butellát” húzza meg. Ám a feketeleves még hátravan. Amikor fizetni akar, hat aranyat kérnek a nem túl kiadós vacsoráért. Hiába tiltakozik, fizetnie kell. Szegény, kárvallott „bálházi” vendég még éjszakai álmában is azon háborog, hogy odahaza, Szatmárban két-három hónapig is megélhet az ember abból a pénzből, amit Pesten egy hitvány vacsoráért elkérnek.