Fekete Gyula nemzetébresztő szenvedélye

A magyar irodalom mindig szorosabban összefonódott a történelemmel, mint a nyugati irodalmak, mert nálunk mindenekelőtt erkölcsi kérdés volt az írói azonosulás a közösség sorsával, ez a sors pedig már századok óta pusztulás és megmaradás határán jelölte ki a nemzet útját. Ezen a keskeny úton az író sem távolodhatott messze attól a nyelvi, kulturális, történelmi közösségtől, amelynek akarva-akaratlan maga is része volt. A nemzeti irodalom nekünk ezért jelentette mindig a politizáló irodalmat is, vagyis a nemzeti elkötelezettség és az állásfoglalás irodalmát.
Akik 1945 táján vagy azt követően indultak el az irodalmi pályán, örökségül kapták ezt az elkötelezettséget szinte a teljes magyar irodalom addigi terméséből. A legtöbben – köztük Fekete Gyula is – a népi mozgalom eszméin, nép és nemzet sorskérdései iránt fogékony szellemén, erkölcsén nevelkedtek. Kaptak ehhez egy akkor még valóságosnak tűnő lehetőséget is a történelemtől 1945-ben: lehet végre demokratikus magyar társadalmat teremteni, felemelkedhet valahára a magyar parasztság, történelemformáló erővé válhat. Gondolom, Fekete Gyula is ilyesféle reményekkel indult a Nemzeti Parasztpártban és szerkesztőként az Északi Szabad Szónál. A történelmi reménysugár azonban hamar elenyészett, demokrácia helyett moszkovita klikkdiktatúra jött, szabadság helyett ávós terror, a parasztság felemelkedése helyett példátlan, erőszakos elnyomorítás és megalázás. Nagy társadalmi átalakítás következett, és ebbe a magyar társadalom valamennyi számottevő rétege így vagy úgy belerokkant. Tehetett-e az író ez ellen bármit is? Látszólag nem. Mégis a belső ellenállás, majd a cselekvéshez vivő gondolkodás és szókimondás írói körökben érlelődött ezekben az években, s kezdte újraélesztő munkáját az írószövetségben és a Petőfi Körben.
Fekete Gyula írói-közírói egyénisége is ilyen körülmények között érett meg az ötvenes években. Ötvenhatban az írószövetség titkáraként vállalt részt a forradalmi napok-hetek munkájából. Tíz hónapig volt letartóztatásban ezt követően. A bajban jó érzés lehetett számára, amikor a vallatótiszt – miután ő Petőfit emlegette – tudomására hozta, hogy az a bizonyos Petőfi, ha élne, ugyancsak itt ülhetne a vallatószékek egyikében, a letartóztatott forradalmárok között. Íme, a magyar irodalom vitathatatlan folytonossága!
Csoda-e, hogy – beszámítva persze az írói alkat adottságait is – néhány közismert szépirodalmi mű – mint például Az orvos halála – mellett Fekete Gyula gazdag életművéből elsősorban az esszé, az írói publicisztika értékei rögzültek a köztudatban? Úgy hiszem, ezt ő maga sem bánja. Írói jellemét, szellemi vita- és harckészségét alighanem így teljesíthette ki leginkább a magyarság hasznára: többek között az Éljünk magunknak? szociográfiája, az Egy korty tenger jegyzetei, a Sarkcsillag esszéi, a Tengercseppek aforizmái, a Gondolkozzunk, magyarok! vagy a Véreim, magyar kannibálok! vitairatai által. Kinek a neve juthatna eszünkbe azonnal, ha nem Fekete Gyuláé, amikor a magyar népesedésügy vagy az egyre gazdagabban beáramló „kultúrmocsok” több évtizedes vitáira gondolunk? De emlékeznünk kellene arra is ez alkalommal, hogy Fekete Gyula hányszor maradt magára, hányszor hagyta magára az értelmiség is éppen a magyar életet leginkább, legmélyebben érintő harcában! Talán az volt ebben a folytonos küzdelemben a leginkább felemelő, hogy nemcsak a hatalommal, de a társadalom közönyével és értetlenségével, gyakran fanyalgásával szemben is helyt kellett állnia. És senki és semmi sem téríthette el ettől a küzdelemtől, pedig írhatott volna szép meséket is, és kaphatott volna Kossuth-díjat. Megsértődhetett volna joggal ezerszer, de nem sértődött meg, legfeljebb aforizmái között rejtett el egy ironikus mondatot: „Vannak olyan kitűnőségek, akiket ahhoz, hogy kitűnjenek, nagyon sokszor ki kell tüntetni.”
Fekete Gyula immár közel került a nyolcvanadik életévéhez, de kitűnőségének oka igazán nem kitüntetéseinek a számában van. Sokkal inkább az írói és a közéleti pálya korai és következetes összekapcsolásában, mindazokban az ügyekben, amelyek csakugyan a nemzet, a magyar nép sorskérdéseit jelentették az elmúlt fél évszázadban. Szenvedéllyel és meg nem alkuvó igazságérzettel tette a dolgát mindvégig, s volt cselekvően jelen a történelmi sorsfordulóknál a negyvenes, az ötvenes és a nyolcvanas–kilencvenes években egyaránt, javaslatokat tett, bírált, s ha kellett, támadott is indulatosan, amikor a hatalom ostobaságaival, nemtörődömségével, netán éppen hazugsággal vagy árulással találta szemben magát. Jól tudta, hogy Magyarországon végképp nem lehet, nem szabad kisded játszadozásoknak vagy némelyek karriervágyának kitenni a politikát, mert itt élethalálharc folyik akkor is, amikor ezt a legtöbben észre sem veszik. Hogy jobban értsük nemzetébresztő szenvedélyét, zárjuk ezt a köszöntőt Fekete Gyula szavaival, ismét egyik aforizmáját idézve: „A macska elszunyókálhat az egérlyuknál, az egér nem.”