Két diáklánnyal loholunk a kivilágított Andrássy úton, a Kolibri-pincét keressük, ahol az Eleuszisz névre keresztelt színháztársulat előadása lesz. Az interneten bukkantam rájuk a többi, számomra ismeretlen név között, mint az RS 9., a Baltazár, a Picaro, a MU és így tovább. Az Eleusziszről legalább azt tudom, hogy ógörög város volt, ahol időszámításunk előtt hatszáz évvel az archaikus görög színház bölcsője ringott. Az ekképp elnevezett kis társulat egy esztendeje alakult olyan fiatalokból, akik azt vallják magukról, nem értenek egyet az elgépiesedéssel, hisznek az együttgondolkodásban. Tagjai különböző művészeti iskolákból jöttek, huszonévesek.
Végre megvan a helyszín. Leügyeskedjük magunkat a meredek lépcsőn, a lányok kiudvarolják az engedményt az ötszáz forintos belépti díjból. Úgy huszonöten lehetünk a negyvenfős nézőtéren. Hétköznap este, reklám nélkül, ez nem is rossz arány – gondolom. A pódium szélén egy fiú ül gitárral. Zeneszerző, zenész Gerzson János, amikor pedig a darab úgy hozza: szereplő. Megjelenik a színen két clown – a nő és a férfi. Menekülnének, de bele is törődtek mindabba, amit a kiszolgáltatottság, az érzelmi sivárság, a pénzhajsza, a mindenkori hoppmesterek, a testen-lelken uralkodó hatalom jelent.
Profik és amatőrök
A Porond című darab Horváth Péter író-rendező nevéhez fűződik. Még a rendszerváltozás előtt íródott, de mondandója nem volt az akkori kultúrpolitika ínyére. Most mégis itt vagyunk, csak a játék létezik, a kialvó fények utáni csend, majd a taps. Szép, tiszta előadás. Olyan, amiről hazafelé ballagva még jó ideig lehet beszélgetni. Persze a fiatalok elégedetlenek magukkal. Legalábbis ezt mondják, amikor leülünk néhány szóra. Varga Eszter télikabátba bújva is vacog. Az izgalomtól van? – kérdezem? Mosolyog és megjegyzi, talán azért, mert ma még „elfelejtett” enni. Szolnoki lány, finom, mégis erőteljes jelenség. Játszott az Új Színházban, itt Pesten albérletben lakik, több helyütt tanult. Amúgy pedig pincérkedik, hogy fenn tudja tartani magát. De ne kérdezzem erről, ez nem olyan, mint a hollywoodi filmekben – mondja sokatmondó fintorral. A darab másik főszereplője, Mogács Dániel kissé restelkedve említi, hogy anyagilag még mindig a szülei segítik. A mostani volt a hetedik előadásuk – veti közbe Bíró Dániel, aki színészként, rendezőként, dramaturgként tartja össze a csapatot. Tavaly egy nemzetközi fesztiválon ő és Mogács Dániel a legjobbaknak járó elismerést kapta. Nem az elhivatottsággal van a baj, hanem a pénzszűkével. Hol itt, hol ott fogadják be őket próbára vagy előadásra. Pár ezer forintnyi bevételből kell kigazdálkodniuk a bérleti díjat, s bármily minimális díszlettel dolgoznak, a fuvar is pénzbe kerül. Ehhez az előadáshoz pályázati úton kaptak egy kis összeget. Egyesületet alakítottak a működtetésre, most folyik a bejegyzésük. Öten vannak, a hatodik fiú a technikus, és egy roppant leleményes díszlettervezőre is számíthatnak. Mindenki mindent csinál, az előadások előkészítésénél éppúgy, mint az életben a megélhetésért, de legfőképp azért, hogy játszani tudjanak. Vállalnak reklámot, szinkront, kisebb szerepeket. Már ha egy ügynökségnek eszébe jutnak. Kérdésemre, hogy tapasztalataik szerint a színitanodák mennyire adnak jó felkészítést, kitérő a válaszuk. Annyit azért megjegyez Bíró Dániel, hogy kevés a gyakorlati foglalkozás, s amit ma este láttam tőlük, azt saját maguk kísérletezték ki.
Ha az ember szakít a megszokott, otthon ülős fazonjával, és kicsit is érdeklődő, feltárulhat előtte a kisebb színházak izgalmas, olykor polgárpukkasztó, máskor bensőséges élményt adó világa. Ilyen a Stúdió K, amely 1971 óta működik, s a hazai alternatív színházi világban betöltött jelentős szerepét nehéz lenne elvitatni. Érdekes, hogy van olyan produkciójuk, amelyben a hivatásos színészek mellett amatőrök is fellépnek. Mint egyikőjük elmondja, ez a közös munka során semmiféle konfliktust nem okoz, hiszen akit ide hívnak vendégként, annak meg kell ütnie egy bizonyos színvonalat. Ami pedig a profikat illeti, ilyenkor ők sem a kiemelkedő honoráriumért vállalnak el akár egy epizódszerepet, hanem a játék lehetőségéért, hogy formában legyenek. A Stúdió K alapítványi formában működik, s ahogy nyilvános gazdasági beszámolójukból kitetszik: jelentős részben pályázati forrásokból tartják fenn magukat. Ami a színházak sokféleségét illeti, a realitásokat jól ismerő művészek, gazdasági szakemberek azt vallják, minden műfajnak, előadásnak megvan a létjogosultsága, ha megtalálja a közönségét. A baj ott van, ha mondjuk egy kísérleti darabot nagy színházban mutatnak be, s mindössze húszan ülnek a hatszázfős nézőtéren…
Amikor egy tizennyolc éves fiatal mindenáron „híres” akar lenni, szépen mond verset, jó a mozgása, a hangja, s anyagilag a szülők is táplálják ambícióit, eszébe sem jutnak ilyen prózai gondok. Ezért is élhet meg egymás mellett ma annyiféle színiiskola. Néhol a megadott címen alkalmi próbatermet találok, máshol csak mobiltelefonon lehet üzenetet hagyni. Magánalapon indult 1984-ben Gór Nagy Mária Színitanodája, 1993 óta államilag elismert oktatási intézmény, a képzési idő három év, s úgy tíz esztendeje háromszoros a túljelentkezés. Kétfordulós felvételi vizsgát kell tenni, a tandíj félévenként mintegy százezer forint. Az induló létszám általában hetven fő, ennek fele jut el az oklevélig. Az igazgató, Gór Nagy Mária a figyelmükbe ajánlja, hogy több lábon kell állni, s ajánlatos az itt tanultak mellé további stúdiumokat, egyetemet, főiskolát végezni.
– Semmiféle garancia nincs arra – mondja –, hogy mindenki ezen a pályán találja meg a boldogulását.
A tanoda erősségeként említik a musicalszínész-képzést, nagy hangsúlyt fektetnek a fizikai állóképességre. A tavaly végzett huszonhat hallgatóból majdnem mindenkinek van már állandó helye, rendszeresen szerződnek vidékre. Ennek kulcsa, hogy a mögöttük hagyott esztendőkben jó kapcsolatokat építettek ki a színházakkal és a médiumokkal, folyamatosan ajánlják növendékeiket, emellett a vizsgaelőadások meghívott szakembereire is számíthatnak. A fiataloknak nincsenek kifejezett szerepálmaik, és meglehetősen gyakorlatiasak. A fő céljuk: pódiumra kerülni, ismertté válni.
Találomra választottam ki a Théba Művészeti Szakközépiskolát, amely szintén egyéni ötletből indult, húsz évvel ezelőtt. Ma a főváros nyolcadik kerületében, a Gutenberg Művelődési Otthonban bérli az oktatáshoz szükséges helyiségeket. Az iskola alapítója-igazgatója, Andor Edit opera-énekesnő maga is pedagóguscsaládból származik. Kezdetben két-három színész- és énekestanítványa volt, ma 120 hallgatóra érvényes a működési engedélyük, és 45–50 óraadó tanárt foglalkoztatnak. Oktatási tevékenységük több művészeti ágra, így a képzőművészetre és – többek között – az alkalmazott fotóművészetre, a színpad, a film, a televízió világával összefüggő mesterségekre is kiterjed.
Mindent el kell vállalni?
A Théba szintén államilag elismert intézmény. Alapítványi formában működnek, büdzséjük húsz százalékát központi pénzből, nyolcvan százalékát pályázatokból teremtik elő. A tandíj – mint Osvát András igazgatóhelyettes mondja – függ attól is, hogy ki mit tanul. Egy ének szakos hallgató oktatásának költségeit, amely személyre szabott, nem lehet összehasonlítani egy képzőművészeti órával, ahol egy mester egy teremben több növendékkel tud egyszerre foglalkozni. Az iskola oklevele középfokú szakmai végzettségnek felel meg.
Az oktatók azt állítják, hogy a náluk végzett színész, táncos, énekes fiatalok nagyjából el tudtak helyezkedni, s többen szerződtek vidékre. Egyes vélemények szerint a fiataloknak az anyagiakat illetően irreális az elképzelésük. Legalábbis ahhoz viszonyítva, amit ma egy vidéki színház nyújtani tud. Végképp elmúlt az együtt vagyunk szépek és szegények romantikája. Nem az az első kérdés, hogy milyen a szerep, hanem hogy mennyi a pénz, fizetik-e a lakásbérletet? És mivel a keretek igen szűkösek, inkább visszamennek a fővárosba statisztálni.
Panaszolják, hogy a 17 vidéki, önkormányzati fenntartású nagy színház munkájára sajnálatos módon sokkal kisebb figyelem irányul, mint a fővárosiakéra. Pedig tevékenységük sokkal tágasabb szellemi és kulturális értéket hordoz, mintsem azt gondolnánk. Ezt mutatja az is, hogy egy olyan válságos gazdasági helyzetű iparvárosban, mint Miskolc, a polgárok kitartanak a társulat mellett, előadásaikon telt házak vannak. Igaz, az igazgató-főrendező, Hegyi Árpád Jutocsa ragaszkodik hozzá, hogy a jegyárakat nem emeli. A határokon túlról vendégelőadásoknak ad otthont, és a kétévenként általuk rendezett komolyzenei fesztivál szintén a nemzetközi együttműködés jegyében zajlik. Ez csak egy példa az alkotói és szervezési találékonyságra, de számosat említhetnénk, amelyről a vízfej Budapesten keveset tudunk. Nagyítóval kell keresni olyan napilapos színikritikust, aki „leutazik” a premierekre. Pedig a direktorok próbálkoznak, még mikrobuszt is küldenének értük.
Számos jeles színésznek jelent anyagilag is „mentőövet”, ha szinkronizálni hívják. A baj az, hogy ezt a műfajt is megpróbálják lenullázni, amikor gyorstalpaló magántanfolyamokat hirdetnek. Szórólapokon ígérik, hogy három hónap alatt el lehet sajátítani a szakmai fortélyokat. Nem számít, ha a ragozással is gondod van, hogy raccsolsz vagy pösze vagy. A lényeg, hogy fizess az oktatásért – mondják dühösen a magyar nyelvet védelmező, szépen beszélő művészek. „Nincs egy szakmai minimum, voltaképpen bárki a mikrofon elé állhat.” Egyetlen nívós tanfolyamot említenek meg, ezt Földessy Margit színművész jegyzi.
Mi, nézők el sem tudjuk képzelni, hogy a szinkronizálási munka olykor kikkel és milyen körülmények között történik. Stúdiónak nevezik az olykor szűk lakásokban, szedett-vedett hangszigeteléssel és technikai eszközökkel létrehozott telephelyeket is. A szinkronizálási munkát adó kisvállalkozók között dúl a harc a megbízásokért, s bár ilyenkor egymás alá mennek az árakkal, ők mindenképp jól szeretnének járni. Ezért a munkakörülményeken és a színészeken spórolnak. Hol van már az az idő, amikor tágas teremben, nagy vetítővászon előtt pergették le az adott jelenetet, akár többször is, a rendező elmagyarázta a figurát, s azonosulni is lehetett vele? Ma gyakorta szűk, kis ketrecekben, monitor előtt folyik a munka, a színész egyik fülhallgatóján a „bemenő”, a másikon a „kimenő” szöveg fut. A színész meredten nézi a képernyőt, igyekszik elkapni a szájmozgást, s ha van olyan, a rendező néhány szavát.
„Aranyom, ez az öregasszony a tied, amikor lerogy a pamlagra, te nyögj egyet. Nyögtem, valahogy így… Erre a rendező úr rám förmedt, nem így kell, hát nem látod, hogy ez a nyanya az utolsókat rúgja?! Rögtön észbe kaptam, és produkáltam néhány halálhörgést.” Aki ezt a plasztikus epizódot elmeséli, egyike azoknak, akik megpróbálnak „rugalmasan” és kellő humorral alkalmazkodni ahhoz, ami adódik. Egyre szélesedik az arctalan, névtelen színészek rétege; el sem hiszem, hogy milyen jó képességű kollégák vannak közöttük – sorolják a színészszakszervezetben.
De van egy másik veszély is. A kapkodás, a megélhetési kényszer – a „mindent el kell vállalni, mert ha lemondom, holnap semmi nem lesz” – mókuskereke a szakma perifériájára sodorhatja a mégoly sikeres, tehetséges művészt is. Elég csak egyszer elfelejtenie a főpróba idejét, sebtében érkeznie a próbákra, és a direktor azt mondja: bármennyire sajnálom, elválnak útjaink. Számos példa van rá, hogy a színházi háttér nélküli fiatalok és a középkorúak megpróbálnak saját lábra állni, egy kis truppot összehozni, három, négy személyből. Egyszerűen előadható darabokat választanak, minimális kellékkel, hogy két autóba beférjen a cucc. Ahogyan egy mesejáték ajánlóját nézem, fellépnek vidéki városok művelődési házaiban, de bevásárlóközpontokban is. Némi szomorúsággal mondja egy színház művészeti titkára: hja, kérem, ezek a mai dali társulatok.
„Volt valami meló”
Az utóbbi időkben a színház és film környéki élelmes, gazdasági ügyekhez értő emberekből jó néhány ügynökség alakult, bár nem reklámozzák magukat túlságosan. Ők szintén a televíziós műfajokra építenek, elsősorban a sorozatoknak, szórakoztató műsoroknak és reklámfilmeknek keresnek új arcokat. Járják a dráma tagozatos gimnáziumokat, a tanodákat, vidéki színházakat, fotókat kérnek a kiugrásban reménykedőktől. A közvetítés áráról senki nem beszél szívesen. Amikor fiataloktól érdeklődtem, hogy munkához juttatás esetén a honoráriumból mennyi jár az ügynökségnek, negyven-ötven százalékot is említettek. Elképedt arcomat látván megjegyezték: de legalább „volt valami meló”, pénzt tudnak adni neki.
Merre tart tehát Thalia szekere? És tehet-e önmagáért, helyzete jobbításáért, méltóságáért a színésztársadalom? Sokkal többet, mint azt hinnék – bocsátja előre Konrád Antal, a Színházi Dolgozók Szakszervezetének elnöke. „Nem kellene minden méltatlan feltételt, díjazást azzal elfogadni, hogy ez a kapitalizmus. Nyugat-Európában ugyanis évek óta tudják, mi az, amikor a művészeteknek is a pénz diktál, hogyan kell és lehet magánerőből nívós produkciókat létrehozni, és nem utolsósorban miként tudja a művész az érdekeit védeni, tehetségét, fizikai állapotát óvni a foglalkoztatójával szemben.” Hozzáteszi, hogy talán a „szemben” nem a legjobb kifejezés, hiszen közös érdekről van szó. Ő maga gyakorló színészként tapasztalta, hogy például a német színházaknál milyen aprólékos, minden részletre kiterjedő, a kölcsönös kötelezettségeket és az egymás iránti felelősséget biztosító szerződések készülnek. A költségtérítésre egy példát említ, az is számít, hogy a peremkerületből vagy a centrumból utazik-e a színész az előadásra. Kitérnek arra is, ha netán a színház tulajdonában lévő jelmezt bepiszkolja, mondjuk leeszi a királyi palástot, ő köteles a tisztítás díját megfizetni. Míg nálunk a szerződtetésénél gyakorta az első kérdés: tud-e Otelló számlát adni?
Konrád Antal nehezen tér napirendre afölött, hogy kollégái milyen csalafinta vagy számukra kifejezetten hátrányos szerződéseket írnak alá. Gyakorta el sem olvassák a szöveget. Lehet néha a szorult helyzettel magyarázni, de többnyire csak egyfajta óvatlanságról van szó, s ezért már igazán nem lehet a munkáltatót hibáztatni.
Akadnak olyan nyugat-európai országok, ahol ezt a nehéz mesterséget azzal is megbecsülik, hogy a művészstátushoz adókedvezmények járulnak. Nálunk a díjazást tekintve összemossák a különféle végzettségű, felkészültségű kollégákat – hallom. Javíthatna a helyzeten, ha a „számlaképes magánszemély” helyett, akik igénylik és érdemesek rá, megkapnák a művészstátust, amely a szerződéseknél, anyagiaknál egy bizonyos védet
Alapjogokért Központ
It Is Our National Duty to Remember Our Scientific Greats
