Zűrzavar van most a futballvilágban. Ül az ember a televízió előtt, nézi a meccset, hogyan szaladgálnak, lökdösődnek, ordítoznak az aranylábú gyerekek, közben persze áhítozik a gólra, csak minél többet, minél szebbet… Mondom, ül az ember a tévéfotelban, és eszi a sárga irigység, milyen jó is lenne Paraguayban vagy Dániában élni, esetleg Kamerunban, Marokkóban – egész évben kijárhatnánk a bajnoki meccsekre, nézni ezeket a zseniális gyerekeket. Erre megszólal a riporter, tudjuk-e, hogy a kameruni csapat egyik fele Skandináviában játszik, a másik Észak-Olaszországban, a kapus évek óta Belgiumban véd, a beállós és a söprögető meg török együttesekben szokott felbukkanni, néha Portugáliában. A kameruni válogatottban alig akad Kamerunban játszó futballista, ahogyan a dánban sincs sok igazolt dán, a brazilban brazil és így tovább.
Ha keverem is kicsit, a lényeg a totális káosz. Szerepel mondjuk a világbajnokságon nyolc Ajax-futballista, de csak egy-kettő játszik a hollandoknál, a többi hét valahol máshol – pedig hát elméletben holland csapat az Ajax. Folytathatnám. A vébére összekolompolt nemzeti válogatottak tagjai amolyan világcsavargók, vándormuzsikusok, szertelen legények, akiket csak a vébé vagy az Európa–Afrika (s a többi) bajnokság kovácsol össze nagy néha.
Lassan idehaza is hasonló a helyzet. Szerecsen, arab és kirgiz futballisták kergetik a labdát a magyar „nemzeti” bajnokságban.
Őrület.
Néhány hónapja vagy másfél órát beszélgettem Dalnoki (Puha) Jenővel. A következőket mondta az FTC legendás középhátvédje: „A Fradiban kezdtem, onnan is adtam le a szerelésemet, közben eltelt huszonvalahány év. Később edző lettem ugyanitt. Boldog voltam, hogy ott lehettem, ma is az vagyok…”
Hol van már az a világ…
Hihetetlen változáson ment keresztül egy év alatt a ringet messzire elkerülő Helif
