Gyerektél – szerettél?

„Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.”

Ezek a sorok jártak Jezovics agyonzsúfolt agyában a dicsőítő ünneplések, mámorító kitüntetések és biztató lónyakveregetések karácsonyi kirakata előtt, amidőn körbenézett a havas téli Tetjéről Pécs elegánsan alant heverő városára. Hó hullott. Arcára rámosódott a hó – távolról könnyeinek is volt nézhető. De nem könnyezett, pillái szeme gömbjét autóablaktörlő-gyorsasággal tisztították, hogy jól lásson.
De nem látott jól. A régi város rejtekutcáin beburkolt emberek ballagdáltak a hó nyakörve alatt. A tél elgyerekesíti az embereket. Mint ódon orosz regényben haladtak különös hivatalnokok aktatáskájukat hónuk alá szorítva, hogy az üvegfalú bankokban és szép bútorzatú irodáikban intézzék elhanyagolhatatlan teendőiket. Azokat, amelyekért őket egyáltalán embernek tartották. Aláírtak, kalkuláltak, zizegő számítógépeket nyomkodásztak, hogy kijöjjön a szám: vagyunk valakik.
Bájos arcú, férjeiket rég meg nem csaló szépasszonyok billegtek többnyire fekete, de élénk szabású kalapokban a lejtős középponti utacskákon, hogy a félreeső, ezüstfényű cukrászdában találkozzanak azokkal a nőtársaikkal, akik szintén évek óta nem csalták meg tűrhetően unalmas férjüket, szintén kackiás fekete pörge kalapban idézték föl a közeli múlt elszállongó parfümjét, mikor még a várszerű Nádor szállóban veszíthették volna el gyér feleségi ártatlanságukat. Megbeszélték, mért nem tették, mért tennék, mért nem tehetik ma már –: a szokásos női pszichológia elélveztette elmulasztott szerelmeiket.
De rozzant párttitkárok és vad arcú ifjonti egyesületek öreg tanácsadói is sürögve mentek a hólejtős utakon – hátha föltámad ifjúságuk. Meglett sportolók edzették közepes izmaikat a közelítő télben. Szóval mindenki jelen volt.
S mikor a fenti gyereksorok Jezovics eszébe jutottak, hirtelen rádöbbent: mindenki gyerek! Az összes ember, járókelő, hivatalnok és munkamester, tanító, pap és pincér és jósnő és patikárius, tróger és hómunkás, építész és szalámigyáros.
Rejteget magában a kabátja alatt, talán a legbelső bélés alá varrva, egy gyermeteg egyedet. Az utcán hurrogva látta, a tollas kalapú félszerelmes asszonyok, a ciszterci véndiákok, hetyke újdondászok, sőt önkormányzati képviselők átalakultak a hóban belül sikongó gyerekekké. Csúszkáltak a frissen üvegezett utcák jegén, kitárt karral röpültek a hófödte lejtőkön, lányszoknyákban billegtek az iskolaépületek külső folyosóin. Micsoda érzet! Hát sosem növünk fel?
A város tele lett gyerekekkel. Jézus kitárhatta volna – ahogy a csöndes nyomatú katekizmusban – két istenes karját, mondván: „Ha nem lesztek olyanok, mint a kisdedek, nem juttok be a mennyek országába!” Még a tévé recés képernyőjén is föltünedeztek gyerekek, burkolt fejű afgán harcosok, vállukon iszonyú nehéz gépfegyverekkel, szaladtak a sziklás, bombaverte tájakon. A gyűlölettől torzult arcú, izompacsirtákká kiképzett amerikai tengerészgyalogosok vonásaira ugyancsak szőke mosolyú gyermekálarc kopírozódott – mintha csak gyerekhadjáratokat viselnének a világjáró anyahajókon. Még a kiáltásaik is idehallatszottak Pécs lejtőire: „Nem akarunk meghalni! Nem akarunk meghalni! Játszani akarunk!”
Jezovics imígy ért el a költő Csorba Győző új lakásához, ahol Margit asszony, a poéta özvegye élt. Ahogy a hölgy idős szavaira figyelt, azokban is gyerekhangok hallatszottak. Visszaidézve a finom író emlékeit, Jezoviccsal végigbabráltak a faragott polcokon, ahol rengeteg, különböző nagyságú harang sorakozott. Csöppek, rézből készültek, agyagból formáltak, ezüstlemezből hajlítottak, bőrszíjra fűzöttek, spárgára hurkoltak, vasláncra babráltak: a szenvedélyes gyűjtő csengettyűi és harangjai.
– Mindenki gyerek, csak nem meri bevallani. Higgye el – mondta Jezovicsnak a szép őszes asszony, és karjára tette nyugtatólag a kezét, átnyújtva egy csöpp csengőt, s a többiek mintha megirigyelték volna, halkan zenélni, bongani kezdtek.

„Hát jön az angyal jön az angyal
jön s tanúkat hallgat ki rólam

Mi lesz ha szólal majd a csengő?
Szégyenkezve megyek a fához
gavallérságot és kegyelmet
látunk nevem mögé kirakva

Hát jön az angyal jön az angyal
talán felém is elvetődik
ágyam szélére ül fehéren
fehér parázs tűz dől belőle
átüt rajtam fölgyújt kiéget

S a tanúk hiába dohognak
gyerekszívvel megyek a fához.”