Magyar Nemzet: Mintha a nyelvészek közötti viták hangosabbak, dühösebbek lennének, mint ahogy azt más tudományágakban megszoktuk. Ilyen nagyok lennének a nézetkülönbségek? Vagy a vizsgálat tárgya, az anyanyelv vált ki hevesebb érzelmi reakciókat?
Balázs Géza: Grammatici certant, a nyelvészek vitatkoznak, tartja a régi mondás. Úgy látszik, van az állandó vitának valami régi gyökere. Ma bizonyosan a nyelvelméletek közötti pozícióharc az egyik kiváltója, valamint a szakmai csoportok közötti különbség is.
Magyar Nemzet: Vannak azért ebben a vitában találkozási pontok?
Nádasdy Ádám: Hát persze hogy vannak. Az ember elolvassa az újságot, megtudja, hogy a másik mit gondol, és arra föl maga is gondol valamit, amit azután megír vagy elmond. Nekem például örül a szívem, hogy hónapok óta hangos a sajtó a nyelv különböző titkaitól. Az emberek az utcán megállítanak, hogy elmondják a véleményüket.
Juhász Dezső: A vitának sok összetevője van. A második világháború után a nyelvészeti kutatás háttere szélesedett. Egyetemek, tanszékek alakultak, létrejött az Akadémia Nyelvtudományi Intézete. Voltak olyan helyek, ahol korábban csak alkalmazott nyelvészet volt és nyelvoktatás, később azok a kutatók, akik eredetileg inkább alkalmazott nyelvészettel foglalkoztak, elkezdték művelni a nyelvelméletet is. Mindez oda vezetett, hogy műhelyek alakultak, ezzel párhuzamosan a nemzetközi tudomány is rendkívüli módon tagolódott, nyitottabbá vált. Tehát a nyelvtudomány elszigeteltsége egyre inkább megszűnt, ami kedvezett annak, hogy megjelenjenek és ütközzenek is egymással a vélemények. Erősödött az a nézet is, hogy a nyelvet, a nyelvhasználatot társadalmi jelenségként fogjuk fel és tanulmányozzuk. A hatvanas évek eleje óta látványosabb a szakma belső élete, korábban ugyanis a politika beleszólt a tudományba, és ez nem használt az egészséges, szabad vitáknak. A vitatkozást tehát helyénvalónak gondolom, legfeljebb azt nem tartom mindig helyesnek, hogy a vélemények túl hamar kikerülnek a napisajtóba, nincsenek kellően átgondolva. Fontos kérdéseket jó lenne először szakmai folyóiratokban megvitatni. Lehet, hogy sok mindenben közös véleményre jutnánk, és utána a részletekről vagy további kérdésekről a napilapokban is lehetne vitát folytatni. Nemritkán a politikai aktualitások sodorják ki a nyelvészeket erre a színtérre.
Magyar Nemzet: De miért lett egy szakma belső ügye ismét politikai kérdés?
Nádasdy Ádám: Nem a szakma belső ügye lett politikai kérdés, hiszen az, hogy a zöngétlenedésről mit gondolunk, soha nem lesz politikai érv. Inkább a nyelv lett politikai kérdés, és mivel mi nyelvészek vagyunk, muszáj valamit mondanunk róla. Az ember olykor meghökken, hogy lelkes és ügyszerető emberek mennyire naivan gondolkodnak a nyelvről. És ilyenkor a szakembernek meg kell szólalnia.
Magyar Nemzet: Mi tehát inkább maradjunk a szakmai kérdéseknél. Össze lehet-e foglalni, hogy melyek az utóbbi időszak legjellemzőbb nyelvi változásai?
Gósy Mária: A beszédkutató sok változást észlel. A legszembetűnőbb évek, évtizedek óta a beszédtempó gyorsulása. Egy 1965-ös vizsgálat szerint hatvanöt szót mondtunk percenként, legújabban pedig kilencven-százat. Nagymértékű tehát a gyorsulás. Ezzel együtt jár, hogy az artikuláció nem olyan pontos. Elnagyoltan ejtjük a magánhangzókat, egy kicsit egymásba folyatjuk az egyes szavakat. Emiatt nehéz a szavak elejét, végét tisztán hallani. A hangképzés sem tökéletes. Vétünk például az ellen a magyar nyelvi sajátosság ellen, hogy minden egyes magánhangzót teljes értékűen ejtünk, függetlenül attól, hogy a hangsorban melyik szótagban, milyen helyen szerepel. A beszédképzés eredményeként sok minden kifejezetten nehezíti a hallgatónak a beszéd megértését. A vizsgálatok során az is felmerült, hogy az emberek mintha csak a kulcsszavak alapján értenének mondatokat, szövegeket. Ez bizonyosan számtalan félreértésre ad okot. Nagymértékben nőtt a nyelvbotlások, a megakadások száma és sokfélesége. Vizsgáztatás közben érzékelem a leginkább, hogy a tíz évvel ezelőttihez képest ugyanabban a szituációban óriási a különbség a megakadásokban, újrakezdésekben, a szócserék, szóváltoztatások, hezitálások terén.
Magyar Nemzet: Ez átgondolatlanságot, beszédbeli gyakorlatlanságot tükröz?
Gósy Mária: Ezt nehéz tudományosan meghatározni. Az biztos, hogy a nyelvi tervezéssel valami probléma van, a gondolatok nyelvi megfogalmazása nem olyan, amilyennek a beszélő, és főként nem olyan, amilyennek a hallgató szeretné. Néhány évvel ezelőtt egy budapesti gimnáziumban fél éven keresztül mérték, hogy mennyit beszél egy átlagos gimnazista egy teljes héten át a tanórákon. Megdöbbentő lett az eredmény: hat percet. Ebből négy jutott az idegen nyelvre, a maradék kettő az összes többi tantárgyra. El kellene tehát gondolkodni azon, hogy a családban vajon mennyit beszélnek, és megfelelő mintát kap-e a gyerek az anyanyelv elsajátításához. Elég kommunikációs helyzetben vesz-e részt, ő maga beszél-e eleget, módja van-e a beszédfeldolgozásra? Valószínűleg ebből is eredeztethetően igen nagy mértékű a gyerekeknél az észlelési, megértési zavarok aránya. Mindezek a változások a nyelv egyéb megjelenési formáira is visszahathatnak.
Magyar Nemzet: Meddig gyorsulhat a beszédtempó?
Gósy Mária: A kiegyezés korából fennmaradt gyorsírási anyagok alapján becsülték az akkori beszédtempót. Ez nagyon lassú a mai beszédünkhöz képest. A beszéd addig gyorsulhat, ameddig képesek vagyunk megérteni. Csak az a baj, hogy az emberek nem mindig szólnak, hogy bocsánat, én ezt most nem értettem. Sokan nem merik bevallani, mert azt hiszik, hogy mindenki más érti, csak ők nem. Különösen vonatkozik ez a fiatalokra, akik sokszor nem mernek kérdezni, amikor pedig kérdezniük kellene, és egészen rossz a tapasztalatunk az idősebbek beszédértésével kapcsolatban. Nagyon sokszor csak a felét vagy a hatvan százalékát értik meg az elhangzottaknak. Ez is elgondolkoztató. Ilyenkor szokott megfordulni a fejemben, hogy ha a rádió, a televízió minden lényeges adásában mérnénk a beszédtempót, kiderülne, hogy az elhangzottak sokszor követhetetlenek. Az artikulációs szerveink nem képesek a végtelenségig felgyorsulni, így tehát természetes biológiai, fiziológiai határt jelentenek. Míg azonban az artikulációs szervek sebessége egy kicsit még növelhető, a beszédmegértés pontossága és biztonsága már nem.
Magyar Nemzet: A beszéd gyorsulása csak a fiataloknál tapasztalható sajátosság, vagy a többi generáció is gyorsított a tempón?
Gósy Mária: A gyorsulás világszerte megfigyelhető, általában együtt jár a felfokozott életritmussal, tevékenységi tempóval. Mindenütt nemkívánatos jelenségnek tekintik. Természetesen nagyok az egyéni különbségek. A fiatalok mindig gyorsabban beszélnek, ennek vannak fiziológiai, beszédképzési és idegrendszeri okai egyaránt. Az is igaz, hogy a városon élő ember általában gyorsabban beszél, mint a vidéki.
Magyar Nemzet: A nyelv szerkezetében okoztak-e változásokat az új kommunikációs eszközök?
Gósy Mária: A legújabb felmérések azt mutatják, hogy az internet nyelve például az írott beszéd és a beszélt nyelv között helyezkedik el, de közelebb a beszélthez. Azonban máig sokkal többet tudunk az írott nyelvről, mint a spontán beszédről. A fonetika is általában laboratóriumi beszédet vizsgál, és nagyon fontos, hogy ezekből is megfelelő eredményre tudott jutni az újabb tudományágak területén, főleg az akusztikai vagy a percepciós fonetikában. A spontán beszéd vizsgálata új terület.
Juhász Dezső: Nagyon nehéz spontán beszédet gyűjteni, hisz a magnetofon, a videokamera zavarja, befolyásolja a beszélőt. Sokszor gyűjtöttem nyelvjárásokat, akkor is tapasztaltam, hogy a gátlások működésbe lépnek. Bár ma mintha visszaszorulóban lenne a nyilvános beszédtől való félelem, hisz a társadalmi kommunikáció szinte minden formája abba az irányba hat, hogy beszélgessünk egymással, és a fiatalabbak már kevésbé visszafogottak. Könnyebben létesítenek és könnyebben is szakítanak meg kapcsolatot. A változásokhoz tartozik az is, hogy csökken a nyelvi hagyományok szerepe. Míg több száz éven keresztül bizonyos nyelvi formák táji szinten megmaradtak, ezek ma eltűnőben vannak. De nem úgy, hogy a köznyelv azonnal kiszorítja a nyelvjárásokat, hanem egyelőre még párhuzamosan megférnek egymás mellett. Tehát belső „kétnyelvűség” figyelhető meg, ami annyit jelent, hogy a beszélő két nyelvváltozatot ismer, a köznyelvet, valamint a saját nyelvjárását. Ezeket vagy ötvözi, vagy alkalomtól függően cserélgeti. Az ideális az lenne, he e kettő kódjait könnyedén tudná váltogatni, a nyelvjárás pedig nem lenne alacsony presztízsű, kiküszöbölendő beszédmód. Kortünet tehát, hogy nagy tömegű nyelvjárási beszélő válik kettős nyelvűvé. Ez végül is jó, ha a helyzetet sikerül elviselhetővé tenni azok számára, akik konfliktusként élik meg. Úgy hiszem, az értelmiség e tekintetben felvilágosításra szorul, mivel védeni kell bizonyos háttérbe szoruló nyelvjárásokat, nyelvváltozatokat. A nyelvi ismeretterjesztés feladatai közé tartozik az is, hogy ráébressze az embereket erre a gazdagságra és ennek értékeire. Kevesen gondolnák, hogy olykor még a városi nyelvet is védeni kell. A szleng például egyesek szerint vadhajtás, mások szerint viszont tele van kreativitással.
Balázs Géza: Mindenki tapasztalja, hogy a nyelv változik. A nyelvész is örül a változásnak, élvezettel fedezi fel, és jegyzi le az új formákat, majd magyarázza, összeveti, megpróbálja értelmezni a jelenségeket. Végül is ebből él. A nyelv változását három szinten szoktuk vizsgálni: hangtani, szókészlettani és nyelvtani változások szerint. A szókészlettanit mindenki észreveszi: tegnap még volt ez a szó, ma már senki nem használja. Nyelvtani változás a terpeszkedő kifejezések terjedése – Karcag magasságában, a közbiztonság tekintetében, elvonásra kerül –, az új elvonások – apróhirdet, szolidarít –, új igekötők és igekötős igék – megvezet, lelátogat, ledegradál –, a vonatkozó névmások szerepváltása – amely helyett ami, amely és ami helyett sokszor aki –, az egyre több névelő vagy a -ható, -hető gyakori használata. Ezeket fölfedezzük, dokumentáljuk, és meg is magyarázzuk a változások okait. De itt és most új változással, új nyelvi minőséggel állunk szemben. Eddig két létmódja volt a nyelvnek: a beszéd és az írás. Megfigyelték, hogy a kommunikációs technika mindig hat a nyelvre. Az írásbeliség, majd pedig a nyomtatás átalakította a kommunikációt és a nyelvet. Például az alárendelő forma, a szerkeszthetőség, a bonyolultabb érvelés kapott nagyobb szerepet. Napjainkban az informatikai forradalom új nyelvi létmódot hoz létre. Az új technológiák lehetővé teszik, hogy az írott szöveg már nem olyan jól szervezett, felgyorsul az írás és a befogadás, az élőbeszédhez kezd hasonlítani. Ezt nevezik új beszélt nyelviségnek. Egyik műfaja – igen kifejező szóval – a levélbeszéd. A filozófusok szerint ezek a technológiák nemcsak új nyelviséget, de új gondolkodási formát is létrehoznak. Máshogy gondolkodik ugyanis az, aki beszél, és máshogyan az, aki ír. Most ez a kettő összekeveredik, mert a számítógépes levélbeszélő máshogy fogalmaz, szerkeszt, mint ha hagyományosan írna vagy beszélne. Kialakul egy hevenyészett írás, amelyben gyöngébb a szövegösszefüggés, több a vizuális jel… Most még írunk, de ha a közeljövőbe akarunk tekinteni, a beszélő gépek megjelenésével hamarosan még az írás vagy a gépírás mozdulata is feleslegessé válik.
Gósy Mária: Csak halkan merem még mondani, de a megfigyeléseim szerint mintha hangsúlyváltás is kezdődne a beszédben. A magyarban köztudottan mindig a szó első szótagján van a fő hangsúly. Ehelyett egyre gyakrabban hallom, hogy összetett szavakban a mellékhangsúly helyére kerül a fő hangsúly, a jelzős szerkezetekben pedig a jelzőre a jelzett szó helyett még akkor is, amikor ez a közlés lényegét tekintve indokolatlan lenne.
Magyar Nemzet: Ez a fejlődés felboríthatja a magyar nyelvtant is?
Balázs Géza: Az élőbeszédre inkább a mellérendelés a jellemző, tehát az, hogy úgy mondjuk egymás után a gondolatokat, ahogy azok megszületnek. Az írott nyelv alkalmasabb a bonyolultabb alárendelő szerkezetekre. Erre az új beszélt nyelviségre megint a mellérendelés lesz a jellemző, de lehet, hogy éppen ezért terjed manapság az álalárendelés. Tulajdonképpen mellérendelő mondatok helyett használjuk az álalárendelő mondatokat. „Aki”-vel, „amely”-lyel, „ahol”-lal rendelünk alá úgy, hogy ezek használata nyugodtan elhagyható lenne. Tessék megfigyelni, hogy mennyivel gyakoribbak a vonatkozó névmási kötőszóval kapcsolt – és rendszerint homályos utalásokat tartalmazó – szerkezetek. Egy iskolai plakáton olvastam: A farsangi bálra jegy a III. A-ban kapható, ami 500 forint. Persze értjük, de grammatikailag ez ügyetlen, és ha akarom, félreérthető szerkezet. Az írott nyelv a modern technikáknak köszönhetően utánozni kezdi a szóbeliséget. Meggyőződésem, hogy ez a fejlődési irány gyökeresen át fogja alakítani a kommunikációnkat. Tehát mindaz, amit eddig képzőkről, alárendelésről, kötőszókról mondtunk, érvénytelen lesz. A kötőszók például már ma sem akarnak úgy viselkedni, ahogyan azt megtanultuk. Szinte mindegyiket minden helyzetben lehet mondani. Itt van például az „amely” vonatkozó névmás esete. Ezt akkor kell használni, ha konkrétan megnevezek valamit a főmondatban, majd a mellékmondattal arra visszautalok. Az igényes írásban még felbukkan, de a beszédben, a közlésben már alig. Talán nem akarjuk végiggondolni a megnevezés konkrétságát, talán eleve homályosságot akarunk hagyni, talán csak lustaságból egyszerűsítünk… Hiszen így is érthetőek vagyunk…
Magyar Nemzet: Befolyásolhatja-e mindez a közlés pontosságát vagy árnyaltságát?
Nádasdy Ádám: Természetesen nem. Ennél sokkal radikálisabb változásokon mennek át egyes nyelvek. Van olyan nyelv, például a szlovák, amelyben nincsen névelő, más nyelvekben vannak nemek, ezek a nyelvi sajátosságok mégsem akadályozzák meg, hogy egy másik, ezektől eltérő szerkezetű nyelvre átültethetők legyenek a gondolatok. Még csak nehézségeket sem szoktak okozni ezek a különbségek. Ha visszatekintünk a nyelvek történetére, nem látjuk, hogy erre a nyelvi hólabdára folyamatosan ráragadó új elemek bármikor befolyásolták volna a kommunikációt.
Gósy Mária: A változások, a nyelvi megoldások megítélésében a hallgató beszédértése a döntő. Ha megérti, akkor nincs baj. De ha gondot okoz, ha lelassul a beszédfeldolgozási folyamat, ha a közlés félreértéshez vezet, ha valakinek el kell gondolkodnia, hogy mit is hallott az anyanyelvén, akkor ez nem jó. Megkérdeztem egyszer a hallgatóimat, hogy szerintük mi biztosítja a nyelv állandóságát. Körülbelül fele arányban gondolták, hogy a szavak jelentik az állandóságot, a társaság másik fele pedig úgy vélte, hogy éppen azok hordozzák a változást. Mindkét csoportnak igaza volt.
Juhász Dezső:
Alapjogokért Központ
It Is Our National Duty to Remember Our Scientific Greats
