Húsz éve már annak, hogy kilenc fiatal mérnök és egy építész, az ifjúsági táborok, diáktalálkozók vidám műsorainak állandó fellépői csapatba verődve megalakították a Divertist. Rá öt évre csatlakozott hozzájuk a diákfesztiválokat elengedhetetlen gitárjával járó bölcsész, Ioan Gyuri Pascu.
– Cervanteshez hasonlítanám magunkat abban, hogy itt az irónia – akárcsak nála – nem megsemmisít, hanem épít, előremutat. Tükröt tartunk, és a hibák felmutatásával mozdítjuk elő a változásokat – fogalmazza meg a Divertis egyfajta ars poeticáját Gyuri Pascu.
Az általuk művelt műfaj romániai előképei, ősforrásai közé sorolható a moldvai és az erdélyi népi humor. A választott forma azonban inkább külföldön volt ismert. Így például a Monty Python előadásában vagy közelebbi példával élve a magyar rádiókabaréban. A Divertisre mindegyik hatott.
Szatirikus, humoros előadásaikkal először az egyre inkább bezáruló, cenzúrázott diktatúra kereteit próbálták feszegetni.
– Hamar a fiatalok szórakozását árgus szemekkel figyelő hatalom látókörébe kerültünk, így nem volt egyszerű dolgunk. Metaforák mögé rejtettük a mondanivalót, a szövegkönyvet pedig hiába kértek, mivel folyamatosan improvizáltunk. Persze ennek ellenére minket is manipuláltak. Kis szelep voltunk, amelyet mindig annyira nyitottak meg, amennyire jónak látták. Ha túl messzire mentünk, mint például 1986-ban, akkor pedig teljesen bezárták, betiltottak bennünket – emlékezik az őskorszakra Gyuri.
Ennek a világnak azonban egyszer vége szakadt, és immár nem kellett a zenészeknek – például – megborotválkozniuk ahhoz, hogy felléphessenek. A hajukat is olyan hosszúra növesztették, amekkorára akarták. A Divertis is reflektorfénybe került. Az ifjúsági táborok előadásai, egy-egy klip után tovább növelték a népszerűséget az egymást követő tévés szereplések. A csapat azonban lényegében ugyanazt tette, mint 1989 előtt. A szükségből immár erényt kovácsolva improvizált tovább, s ostorozta a hatalom butaságait, állította pellengérre a szabadság beköszönte után sem szűnő visszásságokat. A folyamatos megújulás, a profi szemlélet példájaként saját felszereléssel, stúdióval a Divertis lett gyakorlatilag az első magánszínház Romániában. A szponzorok támogatásáért folyamatosan küzdeni kell, állami pénzzel már 1991-ben sem nagyon lehetett boldogulni. Így a kezükbe vették a sorsukat: nemcsak a műsorban csinálnak mindent a szövegtől a zenén át a színészi előadásig, hanem a menedzselés terén is.
– Az új idők beköszönte sem vette el a kenyerünket: a szociális-politikai szatíra forrásait a szabadság sem apasztotta el. Felvirradt ugyan a demokrácia napja, de az emberek nem sokat változtak. Miként is lehetett volna másképp, amikor a hatalomban lényegében ugyanazok maradtak, akik azelőtt voltak. Ezenkívül biztos táptalajt jelent számunkra az is, hogy a hatalom mindig megváltoztatja az embereket, elfelejtik, honnan indultak – mosolyog Pascu.
A furcsa romániai forradalom, ezen belül a politika csúcsainak és a társadalomnak egyaránt ellentmondásos átalakulása amúgy is sok vitát kavar, és korántsem csak a politológusoknak ad témát.
– Furcsa, de valahogy mintha bátrabbak lettek volna azok a fiatalok, akiknek 1989 előtt játszottunk – tűnődik Pascu, beismerve, hogy többet remélt a maiaktól. – Nekünk is jó lett volna egy Fidesz, hiszen nálunk elmaradt a generációváltás, lényegében csak a külsőségek változtak, és senki sem ás a dolgok mélyére. Szerények a mai álmok is, és nem nagyon visznek előre. Kitapintható ez a kultúrában, a zenében is. Megint csak a forma változott, ez Romániában mindig is elégséges volt, míg a lényegi dolgok nem. Nehezen újulunk és újítunk. Ennyi év után sincs például egy normális autópályánk!
Pascu szerint mindennek történelmi, vallási, mentalitásbeli okai vannak. Az ortodoxiára eleve jellemző, hogy passzívvá teszi a hívőket, akik mindent az Istentől meg a cár atyuskától várnak. Az Isten helyét aztán jó néhány évtizedre itt is a szocialista első titkárok vették át. Mindehhez járul az ötletességgel és felszínességgel egyszerre jellemezhető balkáni mentalitás.
– Igen, a román ember valóban ötletes, tehetséges, ugyanakkor pocsék menedzser, nem tudja megszervezni az életet maga körül. Megszokta, hogy megmondják neki, mit tegyen – véli Gyuri Pascu.
S ha már a humor, a szatíra alanyainál és befogadó közegénél tartunk, önkéntelenül adódik a kérdés, hogy miként viszonyulnak a politikusok 1989 után az őket keresztre feszítő komédiásokhoz. Tény, hogy ma is figyelnek rájuk. Ez derül ki abból is, ahogy Iliescu reagált tanácsadója intelmére, aki némi változtatást javasolt egyik beszéde szövegében. Az elnök a Divertis paródiájára utalva elmosolyodott, és csak ennyit mondott: „Ezt csak azért húzza ki, hogy ne legyek a bikkfanyelv királya?” Iliescu szövegein persze nemigen javít a kipellengérezés, más tekintetben mégis sokat változott. Míg a 90-es évek elején például még be-beszólt a tévébe, és ennek hatására meg is vágták a Divertis anyagait, addig ma már nem üzenget.
– A tanácsadók persze hiába mondják nekik, hogy szeretni vagy legalább mosolyogva elviselni kell a tréfát, ha a legtöbb politikusnak egyáltalán nincs humorérzéke. Ilyen például Petre Roman – nevet Pascu. – Vannak, akik igyekeznek jó képet vágni az egészhez, de a próbálkozásuk szánalmasra sikeredik. Akadnak persze ellenkező példák is. Így Constantinescu volt államelnök, akárcsak az exkormányfő Radu Vasile rendszeresen járt a Divertis előadásaira, és jóval többet nevetett, mint Iliescu. Érdekes, hogy az itteni magyar politikusok e téren is elütnek román kollégáiktól, jobban kommunikálnak. Ők is tele vannak ugyan feszültséggel, de valahogy jobb képet vágnak az élcelődéshez – meséli a Divertis frontembere, különösen Frunda György humorérzékét emelve ki.
Még kevésbé csodálkozhatnánk azonban azon, ha a pénztelenségtől elgyötört, frusztrált átlagembernek a politikusoknál is kevésbé lenne nevethetnékje Romániában. Ez azonban nem így van. Errefelé az emberek mintha inkább gúnyt űznének a bajból is, ami még mindig jobb annál, mint ha állandó panasszal lennének tele. Az irónia forrásai kiapadhatatlanok: a mindennapi megélhetési gondoktól a kisebbségi problémákig terjednek. A Divertis pedig az áremelések mindenkit érintő ügyét éppúgy „tollhegyre tűzi”, mint a magyar iskolák kérdését. Kifigurázzák mindkét felet. Az intoleráns románt és az országa nyelvét törve vagy egyáltalán nem beszélő székelyt is.
– Én például büszke vagyok arra, hogy az anyanyelvem magyar, akárcsak anyakönyvezett második keresztnevemre, a Gyurira, de megbecsülöm azt is, hogy Romániában élek – mondja minderről a mindkét nyelvet akcentus nélkül beszélő Pascu, akinek ereiben a magyar és román mellett lengyel és szlovák vér is folyik.
Egy olyan térségben, ahol még sok az abszurditás, azon belül is Romániában, ahol az egész ország egy komédia – szembesítem egyetértően Gyurit egy korábbi nyilatkozatával –, a komédiásoknak még sokáig lesz munkájuk. Így a Divertist sem fenyegeti a munkanélküliség réme, műsoraik folyamatosan futnak a televízióban, fogynak az audio- és videokazetták, rendre megtelnek a színháztermek, művelődési házak, és évente meghívást kapnak az amerikai, kanadai románokhoz is. Húsz év után azonban természetesen minden nagy együttes életében felmerül a kérdés, mennyire kizsigerelő az üzletszerű műsorgyártás, van-e még belső tartalék a csapatban.
– Ha a társadalmat, az ország átalakulásának ütemét nézzük, akkor még sokáig lesz téma, hiszen legalább tíz-húsz év kell ahhoz, hogy felcsillanjon a fény az alagút végén. Az új, internetes generációban bízhatunk, ha túléli azt, ami most van, vagy visszajön Nyugatról – ecseteli a nem túlságosan örömteli helyzetet Pascu. – Ami az elüzletiesedést illeti, a jelszavunk ma sem a pénz, még ha az elősegíti is az álmok megvalósítását, a minőségi munkát. Egyébként a ritkább és a gyakoribb jelentkezésnek is van szakmai előnye, illetve hátránya.
– Mindig úgy fogtam fel, hogy a Divertis egy rész, igaz, nagyon fontos rész az életemből. Nagy vágyam azonban, hogy filmet készítsek, és természetesen örök szerelmem a zene. Már a hatodik lemezemnél tartok, és még van mondanivalóm. Az intellektuális, minőségi zenének ugyan ma szűk a piaca, most a „háromnapos pillangóké” a világ, de már középtávon is ismét az igazi zenéjé a jövő – vallja Gyuri Pascu.
Alapjogokért Központ
It Is Our National Duty to Remember Our Scientific Greats
