Hazai tükörcserepek

Gyerekkoromban, a múlt század negyvenes éveinek végén, a kárpátaljai Beregszászon mindennek pontos neve volt. A nyomorúságot nyomorúságnak, az ünnepet ünnepnek, a megszállást megszállásnak hívták. Még az oroszok sem próbálgatták a „felszabadító hős” szerepét eljátszani. Minden szavuk és gesztusuk érzékeltette, hogy övék a hatalom, övék a dicsőség. A katonasorok naponta ott verték a port a Tarasz Sevcsenkóra átkeresztelt Attila utcán, és torkuk szakadtából énekelték: „Maszkvá majá, Maszkvá majá, Maszkvá majá ljubimája...!” „Gyönne rátok a honvágy!” – fordultak meg utánuk a járókelők.
Mikor 1950 nyarán Pestre repatriáltunk, ezért is hökkentem meg azon a szervilis ájultságon, amit a Duna partján találtam. A romos főváros harsogott a Sztálin- meg a Rákosi-csasztuskáktól. A megszállók imádatától. Odahaza csönd volt és ínség, félelem volt meg keserűség. De szolgalelkűség nem. Itt Pesten más volt a szavak értelme és íze. Az ünnepek fénye és árnyéka. Még az adventi szél aromája és zúgása sem volt ugyanaz. Itt harci indulók keveredtek össze benne Sztálin kedvenc dalának, a Szulikónak méla hangjaival. Otthon némaság volt. Csak néha lehetett hallani a hajdani Szernye-mocsár felől a farkasok vonítását. De szenteste napján, amikor túl az Őr-hegyen meg a Bábotkán megsűrűsödött a messzeség, kigyúlt egy-egy távoli fénypötty, melyről nem lehetett tudni, lámpa-e vagy csillag, a késő délutáni hófúvásban megszólalt a betlehemezők karácsonyi csengője és kiáltása: „Szabad-e Istent dicsérni?” Nyomorult suhancok járták a várost feslett birkasubában. Átfagyott kézzel. Hozták a maguk tákolta betlehemet, amiben gyertyacsonkok lobogtak. A tetején vatta. Benne a pásztorok, a szent család meg a kisded durva fából kifaragva, kukoricacsuhéba bugyolálva. Még a korommal pingált krampusz is úgy öltögette a nyelvét és meregette a szemét, mint az a sok száz esztendős középkori ördög a karcsai templom bejárata felett, ahogy gajdolta az istenadta: „Cinn-cinn bamm-bamm!”, miközben veszettül ugrabugrált, és amikor a bal lába érte a havas földet, a jobb fülét húzta meg, amikor pedig a másik, megfordítva.
Pesten nem volt se betlehemezés, se rorátéi mise. Bőség és gazdagság volt az otthonihoz képest, hiszen itt lehetett könyveket meg játékokat kapni a boltban, míg Beregszászon még a szaloncukrot is nagyanyám főzte és anyám csomagolta selyempapírba. Pesten dúskáltunk a földi javakban, csak épp hangulata nem volt a karácsonynak. Otthon még a koldusok arca is kipirult, amikor az orgona megszólalt a templomban. Itt pedig, a fővárosban, 1950 karácsonyán életem legfurcsább miséjén ministráltam: ketten voltunk a Törökvész úti templomban, György atya meg én. Nem jött el senki.
Ritkán járok haza Kárpátaljára. A határon sem könnyű átjutni, és azt a reménytelen nyomorúságot is nehéz végignézni, ami otthon van. Védekezem a szörnyű élmény ellen, de közben szégyellem is magam. Épp tegnap láttam a televízióban egy tudósítást hazulról. Egy ingyenkonyha ínségeseit mutatták be. Tisztességben megőszült nénikéket és görbült bácsikat, de fiatalabbakat, sőt gyerekeket is, ahogy reszkető kézzel kanalazzák a forró levest meg a főzeléket. Volt közöttük, aki még egy lábaskába át is meregetett belőle, hogy jusson valami vacsorára.
Kedvesen és szeretnivalóan válaszolgattak a riporteri kérdésekre. Pázmány Péter és Arany János nyelvén. Másuk alig van. Az nem derült ki a beszélgetésből, kigyúlnak-e még a szentestei fények túl az Őr-hegyen meg a Bábotkán. Kérdezik-e még a betlehemezők: „Szabad-e Istent dicsérni?”