Kalitka úr meséi

Ha élne, jövőre lenne kilencvenéves. De nem él. Meghalt nyolcvanévesen. Elege volt a huszadik századból. Tán épp azért, mert igazán a múlt század gyermeke volt Kalitka úr.
Első generációs értelmiségi volt a családban, de másodgenerációs őrült. Az apja feltaláló volt, az anyja elhagyó. De az apjának volt nagyobb a türelme: a mama mindig visszajött. Az egyetemről már másodévben kimaradt a Kalitka fiú. Kiakadt, mikor meglátta, hogy évfolyamtársainak százai ugyanazt az egy könyvet olvassák a könyvtárban. Fogta magát, odament a polchoz, levette az első könyvet, amely szerzőjének „Z” betűvel kezdődött neve. Ő is kapta a legjobb jegyet félévkor. Mindjárt tudta, hogy innen menni kell. Különben is élményekre vágyott. Akkoriban író akart lenni.
Hova megy egy amerikai élményt gyűjteni? Természetesen Európába. Ott persze kis híján építész lett belőle. De az egyik tanára a szó szoros értelmében fenékbe rúgta. Így egy modern építészhez került, akit Ernő Goldfingernek hívtak. Nem tréfa. Goldfinger Ernő ott, a csak Ámerikából nézve távoli Párizsban egyszer azt mondta egy tanítványának a telefonba:
Hogy építész legyen az ember, az egész életét annak kell szentelnie.
Na, ezt azért nem, gondolta ifjabb Kalitka, aki ekkoriban Walt Whitmant olvasott, és erőst vágyott haza Ámerikába.
Ne légy buta, írta az anyja. Maradj Európában, amíg teheted. Itatódj át annyi szépséggel, amennyivel bírsz. Lehet, hogy sose kerülsz oda többé.
Erre ifjabb Kalitka elment Mallorcára, és festeni kezdett. Zenét is szerzett, matematikai alapon, de hogy milyenen, azt már sose tudjuk meg. Amikor elment Mallorcáról, a csomag megkönnyítése okából otthagyta a művet. Sevillában egy utcasarkon szimultán élményben volt része: a hallás és a látás egyneműségét tapasztalta meg. A színház és a cirkusz felé fordult.
Aztán mégiscsak hazakövetkezett Ámerikába, ahol nem feledve a gimnáziumi görögórákat, japánul kezdett tanulni. Aiszkhülosz A perzsákjának kórusaira írt zenét, majd Gertrude Stein ismétlődő szövegeire (verset nem mondanék). Végül egészen Arnold Schönbergig vitte a végzet, aki azt mondta neki:
Maga nem fogja győzni anyagilag, hogy az én tanítványom legyen.
Pénzem az egyáltalán nincs, felelte az ifjú.
Egészen a zenének szenteli az életét?, kérdezte a mester.
Az ifjú ezúttal igent mondott. Okosan tette. De a harmóniához nem sok érzéke volt. Schönberg látta ezt, és azt mondta:
Hamarosan egy falhoz ér, amelyet nem lesz képes áttörni.
Akkor azzal töltöm az életemet, hogy a falba verem a fejem, mondta – most már nevezzük nevén – az ifjú John Cage. (A számítógépes javító program már alá is húzta pirossal, pedig kalitkát, ketrecet, átvitt értelemben börtönt jelent ez a név ángliusul. Hogy maga Cage mennyire tisztában volt vele, arra elég bizonyíték egy zeneművének címe: Bird Cage. Ami egyaránt jelenti, hogy madárkalitka, és azt, hogy Cage madár.)
Az életrajzot most abba is hagyom egy időre, és azokból az írásaiból idéznék, amelyeket 186 lapon hagyott ránk. Vízszintesen és függőlegesen is meg vannak komponálva ezek a rövid, zen szövegekre emlékeztető „mezotikák”. Egy irodalmi fordításban még arra is ügyelni kéne, hogy a középvonaltól jobbra és balra egyaránt negyvenöt karakter essék. De ez, ami itt következik, még nem irodalmi szöveg. Előleg csak. A válogatás válogatása, a sűrítés sűrítése.
2. Lehet, hogy ismerik az egyik szerzetest, de én mindenképp elmesélem. Egy nap a két szerzetes egy patakhoz ért, ahol egy hölgy várakozott arra, hátha átsegíti valaki. Az egyikük felkapta, és át is vitte a csermelyen. Folytatták útjukat, de a másik szerzetes megkérdezte:
Miért vitted át azt a nőt?
Tedd már le, én már megtettem két órával ezelőtt, mondta a másik.
3. Egy út menti étteremben történt, az ablaknál ültünk, amely egy tóra nézett. Valaki bedobott egy tízcentest a zenegépbe. Észrevettem, hogy a gépből kijövő zene kísérte az úszókat, bár ők nem hallották a zenét.
6. Bostonban történt velem, a Harvard Egyetem süketszobájában. Aki ismer engem, ismeri ezt a történetet. Mindig elmesélem. Szóval a süketszobában két hangot hallottam. Megkérdeztem a mérnököt utána, mik lehettek. A magas az idegrendszerének a hangja volt működés közben, az alacsony a vérkeringéséé, felelte.
15. Két szerzetes ért egy patakhoz, egy hindu és egy zen. A hindu sétálni kezdett a vízen, de a zen szerzetes visszahívta. Nem így megyünk át egy patakon, mondta. Kövess! És odavezette egy helyhez, ahol sekély volt a víz, és átgázoltak.
18. A gondjaim inkább társadalmi, mint zenei jellegűek. Nem ezt gondolta Sri Ramakrisna is? Egy tanítványának, aki azt kérdezte, hogy feladja-e a zenét, és csak őt kövesse, azt mondta:
Semmi esetre sem. Maradj zenész. A zene az élet örökérvényűségének elragadtatása.
Egy Illinoisban tartott előadásomon hozzátettem:
Az életé. Pont.
27. A Káoszt meglátogatta az ő négy köde, az északi, a keleti, a nyugati és a déli. A négy homály jól érezte magát vendéglátójánál, és arra gondolt, viszonozni fogja a kedvességet. Mivel észrevették, hogy a Káosznak nincs lyuk a testén, úgy gondolták, mindennap adnak neki egyet-egyet. Szemet, orrot, szájat, fület és így tovább. A hetedik napon – Kwang-ce meséli nekünk – a Káosz kimúlt. (Kwang-ce Csuang-dze, a nagy kínai taoista japán neve lehet.)
29. Egy öreg rabbi Lengyelországban viharba került, miközben az egyik faluból a másikba tartott. Vak volt, a teste tele volt fekéllyel. Jób minden nyomorúsága az övé volt. Amikor átbukdácsolt valamin, a sárba pottyant. Feltápászkodott, és az ég felé tárta karját:
Dicsérjétek az Urat! A Gonosz itt van a földön, és gyönyörűen végzi a munkáját!
34. A zen tanulmányozása előtt az emberek emberek és a hegyek hegyek. A zen tanulmányozása alatt a dolgok összezavarodnak. A zen tanulmányozása után az emberek emberek és a hegyek hegyek.
Mi a különbség akkor?, kérdezte valaki dr. Suzukit, a tanáromat.
Semmi, felelte. Csak a láb egy kicsit a föld felett jár.
38. Egyszer vacsorára hívták meg dr. Suzukit, de ő csak nyers zöldséget fogyasztott. Vacsora után a beszélgetés metafizikai dolgokra terelődött, különösen, hogy a háziasszony egy indiai jógi tanítványa volt. Este tizenegy is elmúlt, amikor egy amerikai nő megkérdezte:
Hogy lehet az, dr. Suzuki, hogy az egész estét kérdések feltevésével töltöttük, és semmi sincs eldöntve?
Ezért szeretem a filozófiát. Nincs győztes, volt a felelet.
40. Utolsó éves gimnazista voltam, amikor beleszerettem a liberális katolikus egyház pompás ceremóniáiba. Bár metodista episzkopálisnak neveltek. A szüleim azt mondták:
Dönts, vagy mi, vagy az egyház.
A „hagyd el apádat és anyádat, és kövess engem” parancsának engedelmeskedve elmentem a paphoz, és elmondtam neki, mi történt.
Ne bolondozz. Menj haza. Sok vallás van. De csak egy apád és anyád.
41. A művészek sokat beszélnek a szabadságról. A „szabad, mint a madár” szólást követve Morton Feldman elment egy nap a parkba megfigyelni tollas barátainkat. Amikor visszajött, csak annyit mondott:
Tudod, mit? Nem is szabadok. Falatka élelmen veszekednek folyton.
46. Kínában egy költői versenyen, amelyen a zen (helyesen: a csang) buddhizmus pátriárkáját kívánták megválasztani, két vers volt. Az egyik így szólt:
Az elme, mint egy tükör. Összegyűjti a port. A gond az, hogyan tüntessük el a port.
A másik, a nyertes költemény az előzőre adott válasz volt:
Hol a tükör, és hol a por?
Néhány évszázaddal később egy japán kolostorban egy szerzetes folyton fürdőket vett. Egy fiatalabb szerzetes odament hozzá, és megkérdezte:
Miért van az, hogy mindig fürdőket veszel, ha nincs por?
Az idősebb szerzetes így felelt:
Csak a megmártózás miatt. Nincs miért.
Folytathatnám, írja a mester egy előszóban, de nem akarom az olvasó idejét rabolni. Nyissa ki ezt a könyvet, és minden ajtót, ott, ahol találja. Az életnek sincs vége. És ez a könyv bebizonyítja, hogy a zene az élet része.
Innen folytatom valamikor, kicsit Por című regényem szerkezetére is emlékezve.