Két lábon járó karácsonyfa

Gyalog indultam el fenyőfát venni. Szép idő volt, a téli nap szikrázott a havon, gondoltam, mért ne mehetnék gyalog, jót tesz majd egy kis séta, fejem kiszellőzik, lelkem megtelik, nem nagy út, nincs messze az árusítóhely. Az alkalmi árus a hegy derekán rakta ki a fenyőfákat, az út mellett egy kis tisztáson, úgy álldogáltak ott a nagy fák alatt, mintha az éjszaka születtek volna. Lehetett válogatni, ráérősen válogattam én is, ne legyen se sűrű, se ritka, se alacsony, se magas, éppen megfelelő legyen. A sor szélén azután rá is találtam egy gyönyörű fára. Megnéztem jobbról, megnéztem balról, pipiskedve megcsodáltam felülről, s leguggolva megszemléltem alulról. Határozottan úgy éreztem, hogy a fa is megnéz engem minden oldalról, nincs ebben semmi különös, a világ is néz minket, csak nem mindig vesszük észre. „Egymásra találtunk, ugye?” – mondtam hangtalanul, mivel nem tartozott senki másra, mi pedig értettük egymást szó nélkül is.
Magamhoz öleltem a fenyőfát, s elindultam hazafelé. Nagy pelyhekben eleredt a hó, úgy húztam magam után a hóesést, mint egy fehér palástot. Alighanem eltévedtem, szorosan öleltem a fát, a hóesés meg átölelt minket, mintha egyek lettünk volna, egy test és egy lélek, egy két lábon járó karácsonyfa. Így bóklásztunk, kanyarogtunk eggyé ölelve egymást, mikor egy diófáról ránk pottyant egy dió, megült a tűleveleken. Felpislogtam a dióra, majd a diófára. „Van már diónk! Köszönöm.” Vittük a diót boldogan, mikor a szél megrezgette fölöttünk a fákat, s hullt ránk a zúzmara. „Van már angyalhajunk is! – suttogtam örvendezve. – Szépek vagyunk!” Tekeregtünk, kanyarogtunk szépecskén és örvendezve, mintha a miénk lenne a világ minden ideje. S kaptuk sorra az ajándékokat. Ezen már nem is csodálkoztam, hiszen elég nagy csodák lehettünk mi is, egy két lábon járó karácsonyfa, s vonzottuk az ajándékozó kedvet. Egy óriási fenyő aranyló tobozt ejtett ránk. „Köszönjük! – mondtam hálálkodva. – Van már aranytobozunk is.” Egy bokor egy fürt piros bogyóval ajándékozott meg, parázslott a bogyó a zöld levelek között.
Vándoroltunk tovább úttalan utakon, ismeretlen tájon, szél zenélt az ágakon, én úgy hallottam, hogy az angyalok muzsikálnak, mert megszületett, mint minden évben, szívünkben a Kisded. Elmerengtem ezen, megtelve örömmel. Mentünk mi is az üzenet iránt, a szeretet felé, a hó fölött járva, szinte már a levegőben. Ekkor egy bársonykabátos holló szólított meg, a dió felé mutogatva. „Éhes vagyok. Add nekem a diót!” Rögtön megértettem, és nekiadtam a diót. Utána egy cinke repült arra, panaszkodva körözött felettünk, mint egy síró-rívó glória. Már nem is álmélkodtam, hogy értem a beszédét, lehet, hogy nem a fülemmel, de világosan hallottam a panaszát: „Éhes vagyok! Jaj, de nagyon éhes vagyok!” A piros bogyókra mutattam: „Tessék, csipegess!” Mókus kúszott le egy fatörzsön, mint egy vörös csóva, és sóváran nézte a tobozt. „A tiéd!” – nyújtottam felé. Mintha a magamhoz ölelt karácsonyfa suttogott volna, vagy valaki más, de ezt is tisztán értettem: „Nézz a lábad elé is!” Lenéztem a földre, s a hóban egy félig fagyott rigót láttam. Érte nyúltam s óvatosan a kabátomba tettem, a szívem fölé. „Nincs más” – motyogtam s rágomboltam a kabátot.
Végre hazaérkeztem az üres fenyőfával és egy félig fagyott rigóval. Lehet, hogy a többit mind álmodtam? De lehet, hogy az égben is jártunk, mert csillagporos lett az águnk, a szemünk és a szívünk…