Hátrányos helyzetű gyermekeket mutatott a televízió tegnapelőtt este. A Parlamentből adták a képeket, ott ültek bent a patkóban a kiskorúak, szinte rájuk volt írva egytől egyig, hogy hátrányos a helyzetük – alázattal néztek a világra –, nehéz gyermekkoruk volt… Néztem az arcokat, de nem láttam különösebb eltérést az említett fiatalok, illetőleg a főállású parlamenti emberek között, hacsak a szemek alján található évgyűrűket nem vesszük. Sőt! A hátrányos fiatalok mögött valahogy jobban állt a parlamenti háttér. Tiszta, világos, emberi és őszinte volt minden, hát még amikor szavazni kezdtek valami kérdésről (hány lába van a lónak, három vagy még több). Önmagukat adták a fiatalok, bátran és őszintén szavaztak, holott nem volt előtte frakcióegyeztetés, hogy akkor most a három mellett voksoljunk, kedves frakciótársak, mert ezt követeli mindannyiunktól a párt és a frakciófegyelem. Mondom, figyeltem az arcokat, jó volt azokba belenézni, nem volt ott semmi blikkfang, sumákság meg hamuka. A hátrányos helyzetű parlamenti ifjúság a Pilvaxra emlékeztetett, ahol szintén ifjak mondottak beszédet annak idején, abból meg történelem lett – ráadásul a taggyűlés után senki sem szaladt el igazgatótanácsi meg felügyelőbizottsági ülésre, kft.-t sem alapított, önkormányzati képviselőket sem akart meggyőzni a maga igazáról, Gresham-palotáról, meg a Jóistent sem akarta átültetni a maga frakciójába. Különös, karácsonyi hangulat lepte be a képernyőt, illetve a tévéfotelt, már csak a behavazott fenyőfa hiányzott az összhangzathoz. Az egészet csak azért írtam le, nehogy lemondjunk reményről, hitről, hogyan lehet ezt az egészet másképpen csinálni. A pénz, a pártfegyelem, a frakcióakarat és a tőzsdei megfontolások mögött még mindig ott az ember.
Áldott karácsonyt!
Budapesten rendezik az ukrán-orosz csúcstalálkozót? Szijjártó Péter válaszol – kövesse velünk élőben
