Levelek Pestről és Budáról

PALÁSTHY ÁRPÁD GÁBOR (Budapest): Derűs színfoltja volt az egykori Víziváros és Rácváros vendéglőinek a karácsony másnapján meghonosodott mulatság, a krumplibúcsú vagy krumplis bál.
E vigadozás eredetéről több, nem vallási gyökerű változat ismeretes. Egyik szerint karácsony másnapján a Széna téri piac árusait hóvihar lepte meg, s a kofák a zord idő elől a közeli kocsmákba menekültek, de az ünnep miatt a kocsmárosok csak sültkrumplival és borral tudtak szolgálni. A másik változat: egy híres betyár bandája egy földbirtokos egész évi krumplitermését ellopta. A zsandárok már a nyomukban voltak, amikor az egész zsákmányt a budai karácsonyi vásáron szétosztották a szegények között. Egyházi eredetű a harmadik változat, amely István vértanú nevéhez kapcsolható, akinek ünnepén, december 26-án az országúti ferences templom szerezetesei nagy tömeget vonzó egyházi ünnepségeket rendeztek. Mivel a sátorozás és az alkalmi lacikonyhák nyitása tilos volt, a tömeg a közeli vendéglőkbe sereglett, ahol a fő étel a krumpli volt. A leghitelesebb történet szerint a nagy, 1838-as árvíz idején a vízivárosi lakosság a hömpölygő hullámok elől a magasabban fekvő Országút – a mai Margit körút – környékére és a Tabánba húzódott. A menekülteket mindenütt vendégszeretettel és őszinte együttérzéssel fogadták, de szegények lévén csak krumplit és zsírt tudtak adni a bajbajutottaknak. Az árvíz utáni esztendőben – 1839. karácsony másnapján – bállal emlékeztek meg a nehéz napokról. A vízivárosiak hálával gondoltak azokra, akik a vészterhes időben a segítőkészség szép példáját adták. Stílszerűen sültkrumplival és libazsírral vendégelték meg az Országút és a Rácváros lakosait. A következő években már vendéglőben ismételték meg ezeket az összejöveteleket. Így vált hagyománnyá a krumplibúcsú és őrizték az Országút menti ivókban: a Kahn, a Törökbástya, a Leikon, a Klesber, a Bucsek, a Tilly, a Jantner, a Winkler, a Bemapó, a Kis-pipa tarka abroszú asztalainál. A betérő vendégek apró krumplidarabkákat tűztek a ruhájukra, vagy kalapjuk mellé, s a fogadók cégére is hatalmas burgonya volt ezen a napon. A héjában sült krumplit libazsírral, töpörtyűvel ingyen szolgálták fel a grinzingi borozók hangulatát idéző kedélyes sramlizene mellett mulatozóknak. A zsíros, sós ételre jól csúszott az ital, amelyért természetesen már fizetni kellett. Megválasztották a „krumplikirályt” és a „krumplikirálynőt”, akik többnyire az italmérés legnagyobb orrú vendégei voltak.
*
SZMODITS LÁSZLÓ (gyógyszerész-történész, Budapest): A Pest-Buda melléklet 2001. december 14-i, pénteki számában érdeklődéssel olvastam Szepesi Attila Régi magyar patikák, régi híres patikusok című írását. A leírtakat két adattal szeretném kiegészíteni. Az 1847-ben alapított pesti Angyal gyógyszertár az Egyetemi Gyógyszertár megnyitásáig látta el gyógyszerekkel az Orvoskari Intézeteket és a Korányi Klinikát. Az egykori patikaház az 1956-os forradalom idején olyan súlyosan megrongálódott, hogy ezért le kellett bontani. Azonban sikerült a gyógyszertár értékes, biedermeier stílusú bútorát kimenteni és restaurálni. Ezt az 1977-ben megnyílt Szabolcs megyei nagykállói Korányi Emlékházba helyezték. A magyarországi gyógyszertári edények összegyűjtését elsőként 1890-ben előbb Karlovszky Geysa, majd tőle függetlenül Nagy Gyula és dr. Traxler László kezdeményezték. Nagyon szép gyűjtemény gyűlt össze, amelyet 1896-ban kiállítottak a Millenniumi Kiállításon. Sajnos ez az értékes anyag lassan szétaprózódott és elkallódott. Ernyey József pedig a Magyarországi Gyógyszerész Egyesület égisze alatt 1896-tól sürgette a gyógyszerészet emlékeinek az összegyűjtését. Halála után az ő nevét viselte az 1948-ban megnyílt Gyógyszerészi Múzeum, amelynek anyaga az 1965-ben alapított Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban került.
*
VERES PÉTER (Budapest): A 2001. december 14-i Pest-Buda mellékletben Régi magyar patikák, régi híres patikusok címmel Szepesi Attila tollából jelent meg egy cikk, amelyet érdeklődéssel olvastam, mivel olyan családból származom, amelyik mindkét ágán sok gyógyszerészt adott. A gyógyszerészetet magam hivatásnak tekintettem és arra készültem, mígnem a hivatásomra való felkészülést az akkori állam egy tollvonással megállította. Ez 1949. november 11-én, patikánk államosításával történt. A hivatkozott írásban egy tévedésre szeretnék rámutatni: Patikánk, a Fekete Medve 1912 óta volt a család tulajdonában. Akkor nagyapám – Jencs Vilmos – vásárolta meg a Fekete Medve reáljogú patikát, mely a II., Fő utca 27. szám alatt működött. Jencs Vilmos halála után a patika a Jencs örökösök birtokába került. Édesapám, aki az egyik örökös, Jencs Kornélia férje volt, Veres Ápád vezette a Fekete Medve patikát 1941-ben bekövetkezett haláláig, amikor is özvegyi jogon édesanyám – aki nem volt gyógyszerész – vezette 1946-ig, haláláig. Ekkor rám hárult a patika vezetésének feladata, amit az időközben a gyógyszerészeti egyetemet végzett húgommal láttunk el.
Az Adalékok a Víziváros történetéhez című, 1991-ben megjelent kiadvány szerint a Tárnok utcai patikát nem Fekete Medvének hívták. A patika egy jelenlegi élelmiszerüzlet helyén működött a második világháború után, és – tudomásom szerint – az Élő család tulajdonában volt. Az államosítás után a patika tulajdonosa, dr. Élő György Németországba ment és ott tudományos kutatásokat folytatott haláláig.

KEDVES OLVASÓK!
Név- és címhiányos, valamint nyílt leveleket nem közlünk. Leveleiket szerkesztett formában adjuk közre. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk viszsza. A levelek tartalma nem feltétlenül azonos a szerkesztőség álláspontjával.
Címünk: 1450 Bp. 9., Pf. 74., e-mail: [email protected]