Lókötők, méregkeverők és más régi latrok

Gvadányi József, vagy ahogy Petőfi nevezte: „a jó öreg Gvadányi” két nevezetes elbeszélő költeménye, Az egy falusi nótáriusnak budai utazása és a Rontó Pál valóságos tárháza a régi idők csínyeinek, de gaztetteinek is. Tolvajok, korhelyek és lókötők nyüzsögnek a jóízű vers lapjain. Sanda mosollyal veti papírra a költő, hogyan fosztják ki a pesti vásárban a „lovas úrfit” a zsebmetszők: „viperaként taszigálják”, majd mindenét elveszik tőle.
Megégetett boszorkányok, tehéntolvajok, vásári kóklerek sorakoznak a versben, akiknek „Erdők, puszták, kocsmák az ő lakó helyek,/ Ezek haramiák lesznek és zsiványok,/ Kik között is vannak igen sok cigányok.../ Gyakorta feltörik a gazdag boltokat, / Kirabolják s végre megölik urokat./ Csikósok, gulyások, juhászok, kondások/ Tolvajok, de nem olly nagy a tolvajlások...” Akik közül, mint a borongós kedvű poéta jegyzi: „De sok jut kerékre, sok akasztófára,/ Nemrégen jutottak hajók húzására.” A hajók húzása annyit tesz: gályarabság.
Ugyancsak a Rontó Pál című vers ecseteli a szökött katonák vigasztalan és lator életét, akik kocsmába térnek, ha van miből, isszák a „sampáner- és burgunder-butellák” levét, majd jön a kockajáték, amin minden pénzüket elveszítik. Ezután rabló-kalandba bonyolódnak: kirabolják a papot, elkötik ökrét és más javait, míg végül a nyomukba ered a „májor obester” a katonáival és – alaposan helybenhagyják e hitvány rablókat...
Nem előzmények nélküli a latorságok és az ezen tetteket elkövető gazemberek festése a régi magyar irodalomban.
Gyöngyösi Gergely, a budaszentlőrinci pálos rendfőnök leírja, hogyan rabolja el – éjszaka falat bontva – az egyik pap és a helybeli kondás a szentségtartót és más aranykincseket. A kondást elfogják és kivégzik, de a latorrá züllött papnak nyoma vész.
Tinódi arról ír, hogyan foglalták el „rabló katonák” Léva várát, ahonnan aztán kifüstölték őket. Bogáti Fazekas Miklós, a lantos költő kortársa azt verseli meg, hogyan adnak el az emberrablók a bordélyház „mesterének” egy szűzleányt. „Monda a leányzó: Mégis uram, kérlek,/ ne veszess el engemet!/ Felelé az mester: Tudod-é, hogy nálam/ nem fog semmi könyörgés...”
Egy Nagy Péter nevű versíró – van-e, ki e nevet ismeri? – 1606-ban a maga keserves sorsát zengi „Tolvaj vesztőhelyi búcsúzó verse” című munkájában. Elmondja, hogy „Erős, gyors, fiatal ifjúi voltomban,/ Csintalan, negédes minden utaimban,/ Enyveskezű valék széjjel-bújdostomban...” Ezután hosszan fejtegeti, hogyan „bódult meg ifjúi elméje”, majd a szomorú véget látja: „Engem ítélének hóhér fegyverére,/ Azután testemet sárvári kerékre,/ Magam is jól tudom, méltó vagyok erre./ Isten, viselj gondot én szegény lölkemre...!”
A kisebb-nagyobb gazemberek felsorolásakor nem maradhat említetlenül a magyar történelem egyik legsötétebb alakja, gróf Liszti László, Köpcsény várura sem. Hozzá képest a felsorolt lókötők, iszákos katonák és kockavetők csak szerény csínytevők.
Liszti, ez a skizofrén szörnyeteg Balassi Bálint ügyeskezű utánzójaként áhitatos verseket írt Mária országáról és a hazaszeretetről, miközben kéjgyilkosságokat követett el, mérget kevert, gyújtogatott és pénzt hamisított. Mivel rokonai között befolyásos főrendek voltak, Wesselényiek, Thurzók és Bánffyak, szörnyű tetteire évekig nem derült fény. Végül – a sors fintora – a Habsburg-udvar elégelte meg a tetteit, de nem a gyilkosságokat meg a méregkeverést, hanem a pénzhamisítást. Ez főbenjáró bűn volt; a hasadt lelkű grófot ezért 1663-ban, harmincöt éves korában pallossal kivégezték