Elnök úr! Ön másfél éve Magyarország legfőbb közjogi méltósága. Kérem, értékelje ezt a történelmi mértékben rövid, de eseményekben gazdag időt!
– Nem hiszem, hogy másfél év meghatározó időszak lehet. Mégis, annyiban talán valóban az, hogy nem tört meg az a történelmi lendület, melyben Magyarország gazdasági, politikai, kulturális, demokratikus átalakulása végbement, illetve kibontakozóban van ma is. Örömmel konstatálhatom, hogy a plurális demokrácia, az emberi jogok, az európai örökség erkölcsi értékrendjére törekvő, a szociális piacgazdaságra épülő állam immár valóságában itt van előttünk. Azt kell mondanom, hogy az ország népe egyfajta bizakodás jegyében éli meg ezt az időt, ezt a másfél évet is. A rendszerváltozás átrajzolta az ország képét, s egy korszerű jogrendszert kialakítva átvezette a biztonság világába. A végbement fejlődés bizonyítja, hogy valóban az élen vagyunk az Európához csatlakozni kívánó országok körében.
– Vitathatatlan, hogy élen vagyunk?
– Ezt tények mutatják. A belső gazdasági fejlődésünk, a jogrendszer igazodása, a társadalompolitikai rendszerek állapota. Ez annyira vitathatatlan, hogy az Európai Unió bizottsága is kimondta számos jelentésében. Az is tény, hogy a nyugati sajtó mindezek alapján élen lévőnek tekinti Magyarországot.
– Némelyek ezt kétségbe vonják.
– Nehéz átlátni, hogy miért jelennek meg a magyar sajtóban és a magyar közéletben olyan hangok, amelyek szerint kár bizakodnunk. Magyarország jó úton van a csatlakozni kívánó országok között. Hiszen ami megvalósult az elmúlt tíz évben, az az egész magyar nép, minden politikai erő, az összes gazdasági és társadalmi intézmény s minden egyes ember, tehát az egész Magyarország érdeme. A belső igények és képességek azok, amelyek jó irányba késztetik a magyar társadalmat, a népet, s az öszszes politikai erőt.
– Tehát, amiről beszélünk, az egyáltalán nem aktuálpolitikai kérdés?
– Nem az. Nem is szabad annak felfogni. Ez egy jó történelmi folyamat alaplendülete, amelynek, úgy látszik, abba a fázisába érkezünk most, hogy a csatlakozás lehetősége Európához nem álom többé, hanem valóság.
– A közelmúltban hazánk komoly természeti csapásokat szenvedett el. Az ön megítélése szerint hogyan reagált ezekre a helyzetekre és hogyan birkózott meg velük a magyar társadalom?
– Országunk nagyon jól vizsgázott ezekben a nehéz időkben, mint mindig, amikor komoly kihívásokkal szembesül. Nemcsak az árvízi katasztrófa volt szokatlanul nagy, de a szolidaritás is. Lenyűgöző volt az emberek lelki nagysága. Magam is jártam a gátszakadás másnapján a helyszínen. Mindenki ott volt: a kormány, a különböző intézmények, a katonaság, a rendőrség, az önkormányzatok, a katasztrófabizottság minden intézménye, és ami mindennél fontosabb, az emberek maguk is, a szomszédok, szomszéd községek. Együtt el tudták viselni ezt a szörnyű csapást.
– Ön tud olyan esetről, amikor valamely kormány vagy állam hasonlóan segítőkész volt egy hasonló szituációban, hogy ingyen felépítette az összedőlt és sérült otthonokat?
– Lehet, hogy történt más országokban, hasonló katasztrofális körülmények között ilyen közvetlen állami és társadalmi akció, bár nem tudok rá példát mondani. De az, ahogy Magyarországon a társadalom, az emberek, az állam, a politikai intézmények, a kormány és az önkormányzatok határozottságával, hatékony áldozatkészségével rendkívül gyorsan, néhány hónap alatt enyhítette, mondhatni helyrehozta a borzalmas pusztítás következményeit, valószínűleg egyedülálló.
– Minden jel arra mutat, hogy az ön elnökségének idején hazánk tagja lesz az Európai Uniónak. Személyes tapasztalatai szerint – hiszen számos államférfival találkozott – hogyan tekint a nyugati világ ma Magyarországra?
– Egyszerűen jó külföldön magyarnak lenni, mert mindenütt megbecsülés övezi hazánkat. Azokon a nemzetközi fórumokon, amelyeken volt szerencsém Magyarországot képviselni, mindenütt nagy empátiát tapasztaltam. A Vatikánban például kifejezésre juttatták, hogy az az értékrend, amit Magyarország 1989-től (az ’56-os forradalom jegyében) vállalt, egybeesik az európai értékrenddel, modern kori megfelelője annak, ahogy Szent István integrálta a magyarságot Európába. Egyszerűen lenyűgöző volt látnom, hogy Párizs sugárútján, a Champs-Élysées-n végig magyar zászlók lobogtak. Ez csak egy a külsőségek közül, de volt négy-ötszáz kulturális esemény az utóbbi fél év alatt Franciaországban, tükrözve azt, amit a francia államfő, kormányfő is kifejezésre juttatott, hogy Magyarország politikai, gazdasági, kulturális teljesítményét nagyra becsülik.
– A honi parlamenti vitákban és a sajtóban elhangzanak más vélemények is…
– Az Országgyűlés politikai vitanapján én is hallottam azt a megjegyzést, miszerint Nyugaton nem állnak szóba ezzel a Magyarországgal, illetve ezzel a magyar kormánnyal. Efféle kijelentésekkel nem is kell igazából foglalkozni, annyira alaptalanok.
– Tehát szóba állnak?
– Nem az a dolgom, hogy a kormányt védjem, de a magyar kormányt és kormányfőt is mindig nagyrabecsüléssel, sőt, különös tisztelettel fogadják külföldön. Ez a valóság. Történjen ez Svédországban, Németországban, Ausztriában vagy Franciaországban. Természetesen az állam és a kormány képviselőiben az országot és annak polgárait is tisztelik.
– Beszélne arról, hogy vágyai szerint miként alakul az ország jövője?
– Vonatkoztassunk el az én személyes vágyaimtól. Beszéljünk inkább arról, amit az ország vár általában a jövőtől. Ez elsősorban nyilván a gazdasági felemelkedés. Hogy mindenkinek több jusson. Hogy az elesettek, a szegények is normális életet élhessenek. Az emberek várják, hogy az európai integrációs folyamatok kiterjedése minél több mozgási lehetőséget hozzon ennek az országnak, nemcsak több szabadságot, nemcsak több nemzeti önérzetet, hanem anyagi javakat is. Várják – ha teljes nemzetben gondolkodunk – a határokon túli magyarság számára a nemzethez való tartozás és a lehetséges támogatások előnyeit a kedvezménytörvény útján.
– Ezek reális várakozások?
– Lehet, hogy a szememre fogják hányni, ha megjelenik ez az interjú, de azt mondom: igen. Miért mondanám az ellenkezőjét? Ugyanis én azt hiszem, nem fog bekövetkezni gazdasági visszaesés, amely súlyosan érintené az országot. Azt gondolom, hogy az az erő, amelyet az elmúlt években a kultúrára, a tudományra, a felsőoktatás fejlesztésére fordított az ország, megtermi a maga gyümölcsét. Lehet azt gondolni, talán szándékos pesszimizmussal, hogy a kedvező folyamatok a visszájukra fordulhatnak. Nem tudom elképzelni, hogy mindaz, ami erősödést mutatott az elmúlt években, hirtelen hanyatlani kezdjen. Az eredmények természetesen nemcsak az Orbán-kormány erőfeszítéseiből származnak, hanem minden demokratikusan választott kormányunk erőfeszítéseiből. Szinte lehetetlennek érzem, hogy a kedvező trend megváltozzon.
– Ez a pozitív várakozás a politikára is vonatkoztatható? Mondjuk a demokrácia további kiteljesedésére, hiszen e téren éles kritikák hangzanak el.
– A plurális demokráciára, a jogállam működésére vonatkozó kritikus vélemények a legélesebbek. De legyenek is, mert úgy megy előre az ember, ha kritikusan látja magát. A kérdés az, hogy az általános fejlődési trend, ami most van, hat-e a politikára, a demokratikus intézmények jobb működésére. Egy gazdaságilag stabil ország, egy, a társadalmi rétegek jelentős részét jobb helyzetbe hozó vállalkozói kultúra, annak megfelelő jogi struktúra, a nemzetközi gazdasági forgalom, a külföldi tőke jelenléte bizakodásra ad okot. Mindez természetesen hat a politikai gondolkodásra, függetlenül attól, amit a politikum virtuális valóságában észlelünk, ami a sajtóban, a politikai ellenfelek egymás közötti vitáiban elhangzik. Szerintem az éles vita alapvetően nem befolyásolja a demokrácia stabilitását. Megjelennek olyan vélemények, amelyek szerint a demokrácia Magyarországon komoly veszélyben van. Jó lenne megnevezni, melyek ezek a veszélyek. Ilyen a közszolgálati médiumok kuratóriumainak helyzete. Fontos dolog. Jó lenne túl lenni rajta. Jó lenne, ha meg tudnának egyezni a politikai erők, de nem hiszem, hogy a jelenlegi helyzet a magyar demokráciát súlyosan veszélyeztetné. A közszolgálati médiumok messze vannak attól, hogy úgynevezett kormánypártiságuk veszélyeztetné a sajtószabadságot. Mindenesetre kívánatos volna, ha ezen a területen, a közszolgálati, az elektronikus média irányításában a demokrácia jobban érvényesülne. A másik vád: az Országgyűlés jelenlegi munkarendje, az, hogy nem jut elég idő és erő a kormány Országgyűlés általi ellenőrzésére. Ilyen munkarend másutt is van Európában. Engem több párt megkeresett hivatalba lépésemet követően, hogy lépjek fel ez ellen. Én ezt nagyon komolyan végiggondoltam, és azt mondtam: nagyon jó lenne, ha ebben is konszenzusra tudnának jutni, és meg is teszek mindent, hogy ez így történjék. De azért nem lehet azt mondani, hogy ez olyan mértékben veszélyeztetné a demokráciát, ami indokolttá tenné a köztársasági elnök közbelépését.
– Némi iróniával szemlélve a helyzetet, úgy tetszik, hogy a politikában tragikus küzdelemre számíthatunk. A 2002-es választás valóban a „valkűrök csatája” lesz?
– A viták retorikája, a kampány izgalma talán tovább fokozódik, de nem tartom valószínűnek, hogy meg fogja haladni az általános európai gyakorlatot. Jó volna, ha a pártok a valóság talaján a fő nemzeti célok érdekét keresnék inkább, és arra nézve mutatnának konkrétan jövőképet a társadalom számára. A másik lejáratásának filozófiája, gyakorlata nyilvánvalóan nem jó politika, aligha sikeres vállalkozás.
– Ha már Wagner szóba került, hadd kérdezzem meg: nem tölti el némi aggodalommal, hogy egy-egy politikus úgy fogja fel pártja esetleges vereségét, mint az Istenek alkonyát?
– Szeretem a zenét, ezen belül Wagnert is. De nem hiszem. Azok a politikai pártok, amelyek jelenleg a magyar közéletet, politikai struktúrát megjelenítik, azon túl, hogy minden fél a másik feletti győzelemre törekszik, arra is fel vannak készülve, hogy adott esetben vereséget is szenvedhetnek. Hogy újra kell gondolni addigi filozófiájukat, politikai stratégiájukat, és ennek az újragondolásnak a jegyében talán nagyobb kooperációt kell tanúsítani a nemzeti célok érdekében, így lehet nagyobb esélyt teremteni maguknak a következő választásokon. Én azt gondolom, elég iskolázottak ma már a politikusok.
– Ugyanitt maradva, végül is nem tudni, hogy a sajtó vazallusi minőségében vesz részt a politikai elit küzdelmében, vagy magát is a lovagok közé sorolja? Mi a véleménye a magyar sajtó szabadságáról, politikai szerepéről és stílusáról?
– 1989-ben és a 90-es években nagyon nagy szava volt a magyar sajtónak, a magyar publicisztikának az átalakulás előkészítésében, beleértve például a Magyar Nemzetet, a cikkíróit, azokat a közéleti személyiségeket, akik ott fejtették ki nézeteiket, hogy hogyan is volna kívánatos alakítani Magyarország történelmét, kultúráját, politikai struktúráját. Alapvetően nagyra értékelem a sajtó útján megnyilvánuló közvélemény szerepét a politikai, társadalmi élet átalakulásában. Kár filozofálni azon, hogy a politikai spektrumot illetően milyen jellegű kiegyensúlyozatlanság mutatkozik. Tény, hogy a sajtónak befolyása van a konkrét választások folyamatára is. Bár láthattuk, hogy az előző ciklus végén a szocialista kormány vereséget szenvedett annak ellenére, hogy úgy tűnt, erős a sajtótámogatottsága. A jelenlegi koalíció esetében nem állítható, hogy a sajtó balliberális többségének rokonszenvétől övezve működik, a közvélemény-kutatások mégis azt mutatják, hogy választói támogatottsága nagy. A sajtó szerepe fontos, a sajtószabadság szent. Ezzel együtt több aktív támogató, orientáló, ha tetszik, a morális értékek mentén ható tettet és véleményt várnék a médiától.
– Ez már a stílust is érinti.
– Igen, stílus kérdése is, amikor a negatív retorika túlteng benne. Néha jobban szolgálná a társadalom egészségét a pozitív megközelítés. Ugyanez vonatkozik a tömegkultúrára, amelyben a különböző tévéadók műsorpolitikája révén dominál az erőszak szerepe. Másrészt a sajtó jobban eltávolodhatna a politikai erővonalaktól. Ha valami fenyegeti ma a sajtószabadságot, az a business-orientálság, a tulajdonosi struktúra, illetőleg a pártpolitikai orientáltság, a pártokhoz való kötöttség. Jobb volna, ha e tekintetben nagyobb autonómiával és egyéni értékrenddel tudna élni a sajtó.
– Úgy látszik, a médiából valóban hiányzik a filozófiai hajlam, s ha az elmeél is tompul, általában jön a bunkó. A „bunkócska” nemcsak a sajtóban, de a politikában, a közszereplésben is használatos. Mondhatni nemcsak Sancho Panza pórias, hanem Don Quijote is. Elnök úr tehet-e valamit a pórias hangvétel ellen?
– Az értékek háttérbe szorulása a gondolkodásban, a stílusban tényleges jelenség. Ez ellen természetesen nem egyedül a köztársasági elnök kötelessége tenni valamit, hanem minden morális súlylyal rendelkező személynek, a magyar politikai elitnek, de továbbmegyek: a magyar társadalomtudománynak is. Ez olyan felelősség, amelynek el kell töltenie mindazokat a személyeket, akiknek a társadalmi jelenségek vizsgálatában és alakításában szerepük van, beleértve a tudományt, az egyházakat, a civil szervezeteket. Persze, ebből nem lehet leválasztani a köztársasági elnököt vagy a miniszterelnököt, vagy bárkit, hogy önmagában próbáljon felülni és mindenkit felültetni Don Quijote lovára, sem mint Sancho Panza szamarára. Mindenesetre én köztársasági elnökként úgy kezdtem, hogy felhívtam a figyelmet a konszenzus keresésére, a másság tiszteletére, hitet tettem a méltó retorika mellett, s hogy a nemzeti célok érdekében az utat közösen keressük. Ezt kell állandóan ismételni, én is ezt teszem. Sokan megfelelő méltósággal filozofálnak a politikai színtereken, de nem mindenki. Sajnos vannak az elitben, talán még az egyházakban is olyanok, akik megnyilatkozásaikkal rontják ezt a képet. Ez a közvélemény számára bántó, néha nemzetközi összefüggésben is bántó. Szerencsére a szélsőséges megnyilvánulások nem váltanak ki szimpátiát a társadalomból. Az emberek torkig vannak a gyűlöletbeszéddel. Nem is hiszem, hogy ez bárkinek hasznára lenne. Bízom benne, hogy az a politikai erőfeszítés, amely konkrét pozitív célok irányába akar utat mutatni, domináns lesz az emberek gondolkodásá-
ban, valószínűleg a választások során is.
– Ha felidézi az elmúlt esztendőket, mi a legmaradandóbb élmény, ami a Magyarország polgáraival való személyes találkozásai során érte önt?
– Sok olyan élményem van, amely örömmel, egyúttal alázattal tölt el. Legyen az a cigány színház megnyitása, vagy az – ami nagyon személyes –, hogy szűkebb pátriámban a bányászzenekar &#
autós videó
Leszorított, büntetőfékezett, kipattant, és fenyegetőzött a volkswagenes a 7. kerületben + videó
