Mit ünneplünk karácsonykor?

Közismert, hogy a názáreti Jézus földi születésének az ünnepe nem állt mindig a keresztény ünnepkör középpontjában. Az első keresztény évszázadokban a teológusok közül sokan helytelenítették azokat a törekvéseket, amelyek a názáreti Jézus földi születésének pontos idejét kutatták. A korai kritika hátterében a kereszténység önértelmezésének néhány sajátos vonása állt. Eszerint a názáreti Jézus földi történetének súlyponti eseménye nem a születés, hanem a feltámadás; ezen keresztül történik meg az elbukott emberiség megszabadítása a bűnös állapotból és visszavezetése az eredeti állapotba, amely az Istennel való egyesülés teljessége. Ez a teljesség ugyan nem valósulhat meg a földi élet során, ám megvalósul ezt meghaladva abban, amit e világhoz képest túlvilágnak nevezünk. A korai kereszténység határozott túlvilági hangsúlya egyes körökben mint a hamarosan bekövetkező végítélet jelent meg; másutt abban a felismerésben, hogy a kinyilatkoztatásban, vagyis a názáreti Jézus földi működésében az isteni valóság soha nem tapasztalt áttörése valósult meg ebben a világban.
Az a tény, hogy a kereszténységben fokozatosan előtérbe került a földi születés ünnepe, a kereszténység hangsúlyainak átalakulására utal. Mint az egykori római világbirodalom győzedelmes vallása, a kereszténység sok tekintetben a politikai hegemónia szellemi kifejezőjeként kívánt fellépni. Ennek érdekében egyesítette magában a hellenizmus magaskultúrájának szinte egészét, különös tekintettel ennek legfőbb alakjára, a filozófiára. A filozófia olyan csúcsteljesítménye volt a hellenizmusnak, amelyhez hasonló a mai nyugati kultúrában nem található. Egyesült benne enciklopédikus tudomány, vallás és életvezetés; teológiai gondolkodás és ennek gyakran paradoxikus kifejezése. Amikor a kereszténység magába szívta a filozófiát, egy kultúra végső magaslatait hódította meg és állította bele abba a fénybe, amelynek forrását a kinyilatkoztatásban jelölte meg. A korai felfogás szerint a görög filozófia éppúgy előkészítése volt Jézus eljövetelének, mint a zsidó vallás; míg ez utóbbi a zsidóságot készítette fel a messiás érkezésére, addig a filozófia a hellenizmus világát.
A kinyilatkoztatás konkrét történetisége soha nem volt kérdéses; értelmezése azonban már vitára adott okot. A kezdeti felfogás szerint e történet csak jelképességében fogható fel helyesen: az ószövetségi események allegorikusan utalnak a Krisztus-eseményre, amelynek értelme a kereszténység szellemi valóságában teljesedik be. Maga a Krisztus-esemény nem jelképes; benne véges és végtelen valóságosan összetalálkozik; az ég egyesül a földdel és átlényegíti azt. Ez fejeződött ki a keresztény liturgiában, az áldozati aktusban, amelynek során a kenyér és bor Krisztus valóságos testévé és valóságos vérévé változik át. Az átváltozás e felfogása – amely a reformációig töretlenül megmaradt a kereszténység egészében – a végesség azon valós lehetőségére utal, hogy egyesüljön a végtelennel. A véges világ ennek ellenére megőrzi sajátos vonásait; ezt jelenítette meg az a hagyományos felfogás, hogy a kenyér és a bor akkor is Krisztus valóságos teste és vére, ha ezt nem vagyunk képesek meglátni; a kenyér és a bor látszata vagy színe alatt Krisztus valóságos teste van jelen.
A kenyér és a bor színéről szóló felfogás megmutatja, hogyan viszonyult a kereszténység saját történetéhez. E történet ugyancsak látszat, amely mögött Isten üdvözítő akarata munkál; ez az akarat nem törli el, hanem áthatja a történeti valóságot. A történeti kötődésben kifejeződő evilágiság a keresztény évszázadok folyamán egyre határozottabban előtérbe került. A birodalmi vallás történeti vallássá alakult, intézményei kikristályosodtak, tanítását kodifikálták, és elhatárolták az eltérő felfogásoktól. A kereszténység külsőségeiben is a környező világhoz hasonult, amit mind a mai napig őriz akár a katolikus miseruházat, akár az ortodox templomépítészet késő római stílusa. E folyamatban a kezdeti euforikus élmény fokozatosan helyet talál magának a történeti körülmények sokaságában. A keresztény tanítást megvédik azoktól, akik el akarják vitatni történetiségét, így Markiontól, aki az ószövetségi elemeket ki akarta küszöbölni a keresztény szentírási kánonból. De megvédik azoktól is, akik e történetiséget túlzó formában akarják hangsúlyozni, és a kereszténységben nem láttak mást, mint a történeti zsidó vallás módosulását. A kenyér és bor valóságos átváltozásának az elvetése a protestantizmusban nem arra vonatkozott, hogy a reformátorok kétségbe vonták volna Isten üdvös jelenlétét a valóságban, hanem inkább arra, hogy e jelenlét beleszorulása a tradíciókba szerintük a lényeget tette hihetetlenné: az örökkévalóság áttörését a történeti valóságon.
A dogmatikai viták során a teológusok arra a belátásra jutottak, hogy a Krisztusban meglévő emberi és isteni természet elválaszthatatlan és összekeverhetetlen egységet alkot. Ehhez hasonlóan a kereszténység is igyekezett megmaradni az evilágiság és a túlvilágiság kettősségének egységében. Az egyensúlyt azonban nehéz megőrizni. A tradíciók növekvő tömege, a folytonosan változó kulturális és politikai környezet érvényesülése során a vallás eredeti ereje sok helyütt fokozatosan gyengült, és átadta helyét a külsőségeknek. Ezt a folyamatot fejezik ki azok a törekvések is, amelyek üneppé avatták a názáreti Jézus földi születésének időpontját; majd a karácsonyi ünnepet – az V. század során – a római szaturnália időszakára helyezték. A szaturnália a birodalom legnagyobb ünnepe volt, amelynek középpontjában a természet megújulása állott. A keresztény születésünnep ráillesztése erre az időszakra nemcsak politikai aktus volt, hanem követte a kereszténység önértelmezését: eszerint a természeti megújulás ünnepét a természetfeletti megújulás váltja fel, ahogyan a kinyilatkoztatás is természetfeletti módon újítja meg a világot. A gesztus azonban visszájára fordulhat; a természetünnep átalakítása a természetfelettiség ünnepévé az ünneplés hosszú tradíciója során maga is természetivé válhatott. Ez nemcsak abban mutatkozott meg, hogy a kereszténység fokozatosan tradicionális vallássá alakult át, hanem abban is, amit mai kifejezéssel szekularizációnak, a vallás elvilágiasodásának nevezünk.
A szekularizáció már kifejezésében is kettősséget mutat. A szó eredete, a latin saeculum nemcsak evilág időszakot jelöl, hanem átvitt értelemben az örökkévalóságot is: per saecula saeculorum magyarul így hangzik: mindörökkön örökké. A kifejezés kettőssége felfedi a szekularizáció külső és belső folyamatát. Külsőleg úgy tűnik, hogy a vallás fokozatosan felbomlik a szekularizációban. De úgy is felfogható, hogy a vallás éppen ebben e felbomlásban hatja át a saeculum evilági valóságát, ahogyan az újszövetségi hasonlat szerint is csupán az elrothadó mag képes csíraként újjáéledni. A szekularizáció csak egyfelől bomlás; másfelől gyökeres átalakulás, a vallás egyesülése azzal a valósággal, amelyben a születésesemény megtörténik. A karácsony ünnepének szekuláris szétterjedése ennek megfelelően ugyancsak kettős. Egyfelől megmutatja a tradicionalizált vallás hanyatlását, másfelől feltárja, hogy ebben a hanyatlásban az evilági valóság áthatása történik meg. A hanyatlás részben annak következménye, hogy a vallás elfeledkezik a maga transzcendens forrásáról, és beletöredezik a tradíciók sokféleségébe. A szekularizáció ezt a töredezettséget egységesíti abban, hogy a születésünnnepet a szeretet általános ünnepévé lényegíti át. Így a szekuláris felfogásban ismét kifejeződhet az ünnep eredeti tartalmának néhány lényeges vonása; mindenekelőtt az, hogy az ünnep eredeti értelme nem egy idősorban elhelyezkedő időpont ünnepe, hanem az időpontok történeti sorának az áttörése.
A vallási születésünnep és a szekularizált karácsony ekként összetartoznak. A magát vallástalannak nyilvánító szeretet ünnepe, ha szembesül a vallási eredettel, bepillantást nyerhet minden valóság forrásába. Másfelől a magát vallásinak tartó szeretetünnep, ha szembesül a szekuláris szeretetünnep igazi tartalmával, fölfedezheti, hogy a vallás milyen könnyen elfeledkezik a tradíciók mögött meghúzódó esemény eredeti értelméről. A két felfogás így kiegészíti egymást. A szekularizált karácsonyi ünnep megőrzi az eredeti születésesemény jelentőségének egy vonatkozását, hiszen burkoltan arra a gesztusra utal, amelyet az evangélium e szavakkal fejez ki: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte.” Másfelől ebben az utalásban a vallási felfogás is felismerheti a történeti születésesemény azon jelentőségét, amely túllép a tradicionális vallás történeti keretein. Hiszen ez a jelentőség per saecula saeculorum – örökkön örökké – érvényes; vagyis abban és azon keresztül is, amivé a szekularizált ünnepben válik.
E közös szekularizáció ekképpen egységesül; a tradicionális vallási emlékünnep, illetve a belőle kiváló világi ünnepség – mint a kenyér és a bor színei – úgy takarják el előlünk az ünnep valóságos lényegét, hogy mégis biztosak lehetünk e lényeg valóságában. Az ünnep végsőképpeni valósága az a születés, amely nemcsak a természetben megy végbe az év legsötétebb időszakában, ahogyan a római felfogás vélte; nemcsak a történeti időrendben a kialakult tradíció szerint, ahogyan a kereszténység hirdette; s nemcsak az ajándékozás szokásos gesztusában, ahogyan a szekularizált világban gyakorolják, hanem ezt megelőzően és ezen túl mindannyiunk világának átalakulásában, amelyet a kenyér és a bor szín alatti átváltozásának régi tanítása tár fel. Erre utalnak John Donne angol költő szavai, amelyeket Kálnoky László ihletett fordítása így ad vissza:
Nagy kegy, ha embert Isten lelke tölt,
nagyobb, ha Isten embertestet ölt.
A szerző filozófus