Nem fogyhat el a maradék hitünk

Azt sajnos még nem mondhatjuk, hogy az a nemzeti irányvonal, amely az utóbbi években a kormányzati politika részéről tapasztalható és a társadalom egészének szintjén is érezhető Magyarországon, visszafordíthatatlan folyamat. Nincs okunk megnyugvással szemlélni, hogy hová, milyen eredményre jutottunk e tekintetben tizenkét év alatt. Mindazonáltal úgy vélem, jól meg van vetve a nemzeti értékek mentén folytatott társadalmi és országépítési politika ágya – hangsúlyozta lapunknak adott interjújában Tőkés László királyhágó-melléki református püspök. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség tiszteletbeli elnöke többek között kitért a romániai kisebbségi egyházak helyzetére, a státustörvény jelentőségére, a magyar médiagondolkodásra.

Szép új világunkban mintha egyre inkább elvesznének, háttérbe szorulnának a hagyományok, a múltból örökölt értékek. Az úgynevezett nyugati civilizációban az emberek az egyháztól is egyre távolabb kerülnek. Ebben a kontextusban Európa közepén mit jelent a karácsonyi ünnep?
– Az elmúlt hét közepén Nagyváradon első ízben rendeztük meg az egyházkerület karácsonyát. Családtagjaikkal együtt meghívtuk mindazokat, akik a kerületnél dolgoznak, a takarítónőtől a püspökig. Népi karácsonyi énekeket énekeltünk, az ajándékcsomagokba alma, dió, mogyoró, gyertya, fenyőág került. Valóban a mi karácsonyunk volt, a mi hagyományainkkal, a mi énekeinkkel, a mi szokásainkkal. Gyermekeink is felléptek, akár a régi kántások. Fontos kérdés, hogy engedjük-e az uniformizálódás, az eljellegtelenedés irányába elcsúszni családjainkat, gyülekezeteinket, egyházainkat, a társadalmat, vagy pedig meg tudjuk őrizni a hagyományos értékeket legalább ott, ahol még léteznek a népi közösségi élet maradványai. Mi, kisebbségben élők, akik minden időben saját identitásunkat voltunk kénytelenek védelmezni, érzékenyek vagyunk minden olyan jelenség iránt, ami önazonosságunk ellen tör. Ilyenformán egészen másképp gondol például a globalizációra az angolszász népesség szerte a világon, és egészen másképpen egy olyan kis nép, amelyet fennmaradásában, karakteres önazonossága megőrzésében veszélyeztethet ez az egész világra kiterjedő folyamat.
– Az Egyesült Államokat ért szeptember 11-i terrortámadás után ismét fordult egyet a világ. A harc, a háború majdhogynem a mindennapok természetes velejárójává vált. Sokan a kultúrák öszszecsapásáról beszélnek. A megbékélés lassan retorikai formulává degradálódik. Hogyan tovább?
– Olyan erők szabadultak a világra, amelyeket csak démonikus erőkként lehet találóan jellemezni. Miképpen az atommagban rejlő energia felszabadulása meghalad minden más energiaforrást, azonképpen ez esetben már olyan fokára jutottunk el az emberi bűnnek és a gonoszságnak, amely csak apokaliptikus, világvégi méretekkel jellemezhető. Szeptember tizenegyedike tulajdonképpen egy virtuális világvégének a kezdete. De csak addig virtuális, ameddig nem válik valósággá, és benne van a lehetőség, hogy valósággá váljék. Nem akarok nagy szavakat használni, de kétségtelen tény, hogy a világ már rendelkezik olyan pusztító potenciállal, amely révén az egész földkerekség megsemmisíthető. Ez a körülmény gyökeres felülvizsgálatra kell hogy késztesse a világot. Csakhogy a világ nem egységes. A bolondoknak, a gonoszoknak semmi nem drága. Sokan a kultúrák harcáról beszélnek. Az észak-írországi testvérharcban vallások mentén folynak a véres küzdelmek, leszámolások. A zsidók és palesztinok szembenállása is zsidó–muzulmán ellentéten alapul, de ezúttal másról, többről van szó. A vallások, kultúrák szembenállásának racionális síkjáról a gyűlölet irracionalitásának síkjára transzplantálódnak ezek a cselekmények és itt már teljesen ellenőrizhetetlen folyamatok bontakoznak ki.
– Nemzeti felelősség, nemzetben való gondolkodás, nemzeti összefogás. Több mint negyvenéves kényszerített nemzeti tudatkihagyás után a magyarság az utóbbi évtizedben kezdett újra megismerkedni a fogalmakkal. Lát-e arra utaló jeleket, hogy ez a gondolkodásmód gyökeret vert a mai magyar társadalomban?
– Az mindenképpen megállapítható, hogy a nemzetben való gondolkodás terén előreléptünk. Egy olyan rendszerváltozás történt 1990-ben, amely a nemzeti értékek irányába mutatott. Más kérdés, hogy sok szempontból cseberből vederbe estünk, a proletárinternacionalizmusból az álliberális kozmopolitizmus csapdájába kerültünk, mondhatnám úgy is, hogy átestünk a ló túlsó oldalára. A nemzeti irányvonal egyértelműen megtört a kilencvenes évek közepén, hogy aztán a mostani kormányzat alatt markáns, erőteljes nemzeti irányt vegyen a társadalmi fejlődés és az egész magyar politika. Ez a nemzeti irányvétel ugyanakkor nem egyértelmű, nem elsöprő, nem fölényes, bármikor kikezdheti egy nemzeti szempontból előnytelen választási eredmény. Sajnos nem mondhatjuk azt, hogy ez az irány visszafordíthatatlan, nincs okunk megnyugvással szemlélni, hogy hová, milyen eredményre jutottunk e tekintetben tizenkét év alatt. Mindazonáltal úgy vélem, jól meg van vetve az ágya a nemzeti értékek mentén folytatott társadalmi és országépítési politikának.
– A nemzeti összefogást érintve: az idén elfogadott státustörvény mennyiben változtat a határon túli magyarok életén? A vélemények e kérdésben is megoszlanak. Egyesek szerint rendkívül keveset nyújt a jogszabály, mások viszont még ezt is soknak tartják, hiszen úgy vélik, a felhőtlen szomszédi viszony mindennél többet ér.
– Mostanáig turistának számított az a magyar, aki a határon túlról Magyarországa érkezett látogatóba. Más megközelítésben, az anyaországba látogató határon túli magyar nemcsak szülőföldjén érezhette magát kisebbségben, hanem a magyarországi magyaroknak is kisebbsége volt. Odahaza hazátlan, Magyarországon pedig mostoha. Hosszú évtizedeken keresztül nem létezett szerves kapcsolat a nemzet egyes részei között. A státustörvénynek nem is annyira a kedvezmények képezik a lényegét, hanem az a jogviszony, amit a jogszabály kifejez, nevesít. Nem véletlen, hogy Bukarestből, Pozsonyból elsősorban a magyar igazolványt kifogásolják. Tudomásul kell venni, hogy a magyar nemzet egy és oszthatatlan. A státustörvény révén a megcsonkított nemzet elszakított tagjait újból összevarrják, s esély van a sikeres műtétre, helyreállhat a vérkeringés, megvalósulhat a határok feletti nemzeti egység.
– Míg Romániában teljes politikai és társadalmi egység alakult ki a magyar státustörvény ellenzése kapcsán, addig Magyarországon a sajtó nagyobbik része, kizárólag belpolitikai okokból, tulajdonképpen a bukaresti, esetenként a pozsonyi álláspontot propagálta. Történt ez annak ellenére, hogy az Országgyűlés több mint kilencven- százalékos többséggel fogadta el a jogszabályt. Hogyan látszik ez az ellentmondás a határon túlról?
– Sajnos egyfelől van egy sanda, nemzetidegen újságírói kurzus, magatartás, mentalitás, másfelől pedig van egy széles körben érvényesülő értetlenség Magyarországon. Az értékrend, a világnézet torzulásairól is szó van. Néhány cégéres emberről meg tudom állapítani, hogy rosszakaró, de általában véve azt kifogásolom a magyar média túlnyomó részében, hogy hiányzik az empátia, az érzék a határon túli kérdésekhez. Valaki parancsolná meg nekik, hogy ne használják az anyanyelvüket, valaki kényszerítené őket arra, hogy szokjanak le budapesti szokásaikról, netalán médiaszokásaikról, valakik gázolnának bele a magánéletükbe, az agyukba, a szívükbe, olyan formában, ahogyan például Erdélyben teszik ezt, amikor azt mondják, hogy bozgorok vagyunk, hogy menjünk Budapestre. Valakik vegyék el iskoláikat, ebrudalják ki onnan gyermekeiket. Tényleg nem értik, hogy Nagyváradon már nem lehet magyar szót hallani az utcán, oly hatásos volt az utóbbi nyolcvan év nacionalista asszimilációja, a magyarságot vagy beolvasztó, vagy kivándorlásra kényszerítő politikája?

– Néhány hete közös nyilatkozatot fogalmazták meg a romániai kisebbségi egyházak. A memorandumhoz csatlakozott a román görög katolikus egyház is. Úgy tűnik, folytatódik a csendes, de hatásos offenzíva a romániai kisebbségi egyházak ellen.
– Amikor 1990-ben, a változások melegében ránk derülni látszott a teljes szabadság, bíztunk abban, hogy visszaadják elkobzott épületeinket, iskoláinkat, helyreállítják az egyházi oktatási rendszert. Ezt az európai fórumok Románia kötelességévé is tették. Rövid idő után világossá vált, hogy az európai követelmények és normarendszerek Romániában nem értékekként, hanem taktikai elemekként léteznek, s valójában az európai külszín és a társadalom homlokzatának demokratikus átfestése mögött a régi, románosítási, asszimilációs, egynemzeti, pánromán és pánortodox politika folytatódik. 1995-ben a tanügyi törvény ezt már egészen világossá tette. Nem adtak ugyanis létjogot a felekezeti oktatásnak azzal, hogy az egyházi tanítást a magánoktatás körébe sorolták. Romániában a tanügyi törvény szerint csak állami oktatás és magánoktatás létezik. Az 1999-es módosítás sem változtatott ezen, s ennek következtében oda jutottunk, hogy az egyházi iskolák az állami támogatottság teljes hiányában a magánoktatás keretében jelentek meg. Csakhogy ez majdhogynem megvalósíthatatlan, hiszen nincsen rá anyagi fedezet, egyházaink ugyanis igen szegények. Amennyiben az egyházi oktatás beleolvad az állami oktatásba, a román állam rákényszeríti az egyházi iskolákat arra, hogy csak a papnevelést biztosítsák, tehát alacsony szintű tanintézetekként működjenek. Ezáltal az egyháztól elkobzott volt iskolaépületeket sem kell visszaadni, hiszen amennyiben nincs egyházi iskola, nincs szükség iskolaépületre sem. A nemsokára hatályba lépő jogszabály rá akarja kényszeríteni az egyházakat arra, hogy fokozzák le iskoláikat, azaz gyakorlatilag adjuk fel a tíz év alatt kínkeservesen helyreállított néhány iskolánkat. Ezáltal az amúgy is gyenge lábakon álló magyar anyanyelvű oktatás egészét érné érzékeny veszteség. Az intézkedés ellen közösen léptek fel a romániai kisebbségi egyházak vezetői, beleértve a román görög katolikusokat is. Követeltük egy olyan protokollum megkötését, amely politikai garanciát nyújt iskoláink fennmaradásához.
– A temesvári forradalom nélkül nem építhetnénk ki Európában a szabadság és az emberi méltóság színhelyeit, mondta néhány nappal ezelőtt Temesváron Günther Verheugen, az Európai Unió bővítési főbiztosa. Hol tart Románia tizenkét évvel a forradalom után?
– Minden abban a kaotikus kezdeti állapotban van, mint tizenkét évvel ezelőtt. Megdöbbentő, hogy a visszarendeződés ciklusokban következik be. Ion Iliescu elnök és az általa fémjelzett politikai erők első országlása 1996-ig tartott, ezt követte a demokratikus típusú pártok koalíciója, aztán pedig következett az Iliescu nevével fémjelzett utódkommunista párt második országlása. Tulajdonképpen magunk körül forgunk, és ha lehet, még kaotikusabb a helyzet gazdasági, társadalmi, politikai téren, hogy ne is beszéljünk kisebbségi vagy egyházi kérdésekről, mint ezelőtt tíz-tizenkét esztendővel. Eltévedtünk az erdőben. Bekerültünk egy olyan labirintusba, amiből nem tudunk kijönni, a pusztai vándorlásnak egy olyan tévelygési szakaszába érkeztünk, ahonnan nézve az ígéret földje még igencsak messze van.
– Végezetül: mit üzen karácsony alkalmából a Kárpát-medencében élő magyaroknak?
– A mostoha körülmények és az elkeserítő valóság természetük szerint pusztító hatással vannak az emberi hitre, szárnyát szegik a reménységnek, és lebénítják, cselekvésre képtelenné teszik az embert. Erre különböző emberek különbözőképpen válaszolnak. Egyesek beolvadnak, megadják magukat a sorsuknak, mások kivándorolnak, mert ebben a helyzetben nem látnak távlatot és megoldást. Mi, akik a karácsony ünnepén nemcsak a bevásárlási központokba készülünk és nemcsak a fogyasztói társadalom karácsonyi díszeinek dömpingjében gyönyörködünk, hanem hitben járunk és Krisztust várjuk. Nekünk Krisztus születése, hitünk újraszületését jelenti. Nem szabad hagynunk, hogy itt a Kárpát-medencében, ahol, Adyt idézve, amúgy is oly kevés a hit, még a maradék hitünk is elfogyjon. Nem hagyhatjuk, hogy nemcsak szülőföldünk, hanem lelkünk szép hazájának kisemmizettjeivé is váljunk. A megmaradás kérdése ebben a tekintetben hit kérdése. A kérdés az, hogy el tudunk-e menni a betlehemi éjszakából Krisztus születésének fényességébe a pásztorok útvonalán, hiszünk-e abban, hogy Krisztusban a szabadító jött el, aki nemcsak üdvtörténeti értelemben akar megváltani minket az örökkévalóság számára, hanem konkrét történeti helyzetünkben is a szabadulás evangéliumát hirdeti.