PÁVAÓL

1.
A vásárhelyi óidők karamellszínű, emlékbarna képeit ragasztgatom albumba, rajtuk egy torz, ám nekem egykor otthonos kisvilág szereplőivel. De jó, hogy van Atlantiszom, örökké őrt álló agyagkatonáim, lelki limlomjaim, különben… (Mit különben? Ha tudnám, nem írnék.) Ebben az emberkatalógusban „lapít” Szabó Dezső, a 9-es hordár. Két nagy gumikerékre szerelt, nyeles ebédlőasztalát a mellére akasztotta egy hevederrel, s így járt-kelt a titokzatos megrendelők kívánsága szerint. Nyáron mezítláb, és sohasem hajadonfőtt. Maszatos sapkáján ott virított a piros kilences, íme, Sz. D., az ennyiedik hordár, nyolc, a sorban őt megelőző és minden „számos” további kolléga nélkül. Úgy nézett ki (igás munkáját sosem láthatta kívülről!), mint egy megőszült török birkózóbajnok, egy sörtehajú, borostás erőművész, aki a mogorva Zampano és a bolond lányként trombitálgató boldogság egy személyben. A gyerekek olykor utánakiabálták: Fél kilenc! Ezt nem viselte jól, tombolt, ordított, de a kordéját húzta tovább (honnan?, hová?). Bizony, Szabó Dezső hóbortos, szerencsétlen, öntörvényű hordárként dolgozott a 60-as években, mert hagyták, hadd lássa a Lenin út, hogy mi a kapitalizmus („mászek”!). A fia az osztálytársam volt. Próbáltam vele barátkozni, elhívtam Aranékhoz is, akik megijedtek a rossz hírű, vásott kölöktől, mégsem tiltottak el tőle. Tűrték a kísérletet. Mígnem egy nap addig csúfolták az osztályban, hogy ütött. Mindenki ráugrott, és a falhoz nyomták, ahol meglapultam. Tudta, hogy én vagyok, mégis belém harapott. Mint egy állat. Belém, aki megosztottam vele a játékaimat, és nem érdekelt, hogy kiközösítik. Iszonyú csalódott voltam: megharapott a barátom. Pedig micsoda őszinteség volt ebben, így adta át a fájdalmas dühöt, egyedül nekem. Ez a szeretet animális szintje – minden megengedett. Azóta Dezsőt elsodorta az élet, csak a 9-es hordár mezítlábas, ösztövér alakja áll időtlenül a Lenin úton. Gyűrött sapkája tarkójára tolva. A kordéra pakolt öreg szekrény kicsit kilóg a képből.

2.
Amikor nyár végén tanár lett belőlem, vettem 5000 forintért egy bőrzakót és egy diplomatatáskát (á 700 forint). Később, úgy advent tájékán félrevontam az egyik konyhai dolgozót, hogy kéne nekem egy… szóval szükségem lenne… (tudtam, hogy másnap az egész iskola ismeri bizalmas beszélgetésünk minden részletét, tehát el kellett mélyítenem a dialógust)… nem tudna esetleg szerezni egy… pulykát? A konyhai dolgozó fontolóra vette a dolgot, s megígért egy alkalmas példányt susáni baromfiudvarából. A lánya hozta el a jószágot hozzánk. Lábánál, szárnyánál megkötözve tolta be maga előtt az ajtón. De hát, nincs konyhakészre… megkopasztva, miegymás – habogtam. Olyat anya nem vállal! – gyűrte el a pénzt a nagylány, s már biciklizett tovább. A pulyka élt! A konyhai dolgozó gyilkost csinált belőlem, holott én csak fel akartam vágni, hogy rendelek egy pulykát karácsonyra, meg házhoz vitetem, mintha igazi békebeli tanár úr volnék… Szörnyű! A pulyka két hétig Aran kamrájában lakott. Fokozatosan hozzászoktunk motozásaihoz, etettük, itattuk, sőt el is kereszteltük. Matild lett a neve a szigorú fejtartása miatt. Olyan vénkisasszonyos, mégis kedves volt. Mindenki utált arra gondolni, hogy Matildot előbb-utóbb meg kell sütni egy barbár és véres közjáték után. Elkezdtük szeretni, dicsérni bibircsókos nyakát, vad berzenkedéseit. Igenis sajnáltuk, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztuk (gesztenyével töltve!), és hogy mi itten tápláljuk, becézzük, aztán nyekk… Kínos, felettébb kínos. Ezt egy konyhai dolgozó talán másképp ítéli meg. A Matild-affér végén értettem meg, hogy nem is a pulykát szerettük meg, hanem egymást. Közelebb hozott bennünket a pulykaölés ijedt cinkossága: jobban és óvatosabban fordultunk a másik felé, noha úgy tettünk, mintha egyedül Matild volna fontos. A pulykának mondtuk, amit a családnak szántunk, rajta keresztül adtuk-vettük szeretetcsomagjainkat. A pulykát simogatva összeért a kezünk. Végül is megsütöttem. Tologattuk a piros pulykadarabokat a tányérunkon, rágtuk a száraz húst, és nem néztünk egymás szemébe. Az idén hal lesz.

3.
Van egy székesfehérvári ismerősöm, amolyan művészféle, alacsonyabb beosztású mágus, aki valaha komolyan gondolhatta az alkotás teljes élettel való szolgálatát, ma már viszont egy jópofa, enyhén cinikus társasági embert alakít, s gesztusain árcédulák lógnak. Neki van igaza, ki tudja ebben a nagy felfordulásban, mi mennyit ér! A megveszekedett művészek nehézkesek, rögeszmések, bőven megteszi helyettük egy kis bizarrság, kikacsintás a páholyok felé, intrikus éleselméjűség, közös, baráti hazugságok szövevénye, mert mindez korszerűbb idegizgalmakkal jár amannál. Szóval, jön ez a székesfehérvári ismerősöm az utcán, sietősen, mindig csak előre. Én oldalról futok be az ő sávjába, majdnem elkerülhetetlen a találkozásunk. Tesz egy végső erőfeszítést, s eljátssza, hogy az elfüggönyöződött világból kizárólag az úti célja számít. Nem ad bele mindent a szerepbe, csak annyit akar üzenni, hogy hagyjam békén. Ha megszólítom, nem ő a hazug, hanem én leszek a bunkó. Csak azért is ráköszönök, olyan hangerővel és lelkesedéssel, mintha bedőltem volna a látszatnak, tehát nem bunkó vagyok, hanem csak hülye. Aranyszívű idióta, aki útját állja az üres rohanásnak (tiszta jelentése: hagyjál békén!), és akar valamit. Fecsegni, barátkozni. Keverni a művészetet a hétköznapokkal, közhelyekkel dominózni, nyersen röhögni. Ismerősöm megáll, rám néz végtelen szomorúsággal, irányát tekintve artikulálatlanul, és tétován visszaörvendezik. Ezt a marhát! – gondolja magában – gondolom magamban. Hirtelen megszólal a mobiltelefonja, mohón a füléhez szorítja, szinte issza a másik szavait. Türelmesen várok. Kikapcsol, és most már tényleg rohannom kell, életbe vágóan fontos, majd máskor, integet távolodóban, és megállja, hogy nem nevet. Csak vigyorog. S ez sokáig lógva is marad a Zichy liget sarkán, mint a jeles macskáé Alice Csodaországában. Nem akart velem találkozni, el akarta sikkasztani a pillanatot, nohát, én kajánul ezt toroltam meg. Romlott szívem mélyén nagyon is értettem őt, de megcsúfoltam a kifinomult, sőt emberileg használhatatlan jelrendszert. Átláttam rajta, magamon, a kora délelőttön; üvegszerűen tiszta volt minden. Ezer előszobája van a szeretetnek.