Szauna és fauna

Mindig tanul az ember valamit a színes sajtóhírekből: nekem például eddig fogalmam sem volt róla, hogy a skorpiónak kárpáti alfaja is létezik. (De ha tudom, akkor a hazai közélet valamelyik karakteres szereplőjére tippelek.) Komlón bezzeg ilyen mászkált az egyik lakásban, mígnem vakmerő módon befőttesüvegbe nem zárták. S noha ártatlan jószág, korántsem megnyugtató, hogy a gyümölcsszállítmánnyal érkezett, megtermékenyített (!) nőstény skorpió utódai szanaszét rajzottak a környéken. S még mondja valaki, hogy a horrorfilmírók nem a való életből merítenek…
*
Szaunába járni ezen az égtájon a polgári életmód csalhatatlan jele. Nem az országimázs kitörölhetetlen eleme, mint finn barátainknál, hanem tudatos választás kérdése: seregnyi más útja-módja is volna a fogyókúrázásnak; ám ez az egyetlen, ahol az élvezettel elegy önsanyargatás társasági jelleget is ölthet. A gőzfürdő tehát bizonyos szempontból kommunikációs intézmény, így egy televíziós magazinban Szaunának elnevezni a kényes beszélgetés rovatát akár még jó ötlet lehetne; feltéve, ha a riporter tényleg megizzasztja a riportalanyt, s nyilvánvaló politikai szimpátiából nem alákérdez, vagy ami még rosszabb: a csevegés csendes érdektelenségbe nem fullad. Mégis zavaró, ha a műsorgazda gyávább annál, semhogy következetes legyen: a felek öltöny-nyakkendőben feszítenek ahelyett, hogy lepedőbe csavarva ücsörögnének a gőzben. (Igaz, az nem kamerabarát közeg.) Mielőtt megvádolnának, hogy a kákán is csomót keresek (pedig tényleg), vegyünk egy konkrét példát. Nem biztos, hogy épp a Szauna rovat vendégeként, de behívják Franka Tibort a Nap-keltébe, s lévén épp csütörtök, Forró Tamással kell beszélgetnie. Forró szemlátomást utálja, sőt megveti Frankát, s ebből nem is csinál titkot – de erősebb benne a profizmus tudata (vagy a napi honorárium áhítása), hogy azt mondaná: ezzel az emberrel én elvből nem állok szóba, és punktum. Lehet, hogy az érzés kölcsönös, de Franka legalább betartja az elemi illemszabályokat. Forró viszont úgy dialogizál, hogy a beszélgetés első fele lényegében arról szól, miként is határolódik el ő az alanyától. A szertartásos magázódás ebben a körben már önmagában is furcsa, amikor azonban Forró kikéri magának Franka „kolléga úr” szavajárását, mondván, hogy ők nem kollégák; az egyszerű tévénézőben határozott kép formálódik Forró Tamás szakmai alkalmatlanságáról. Ha ugyanis ugyanazt művelik ugyanott (az elektronikus médiában kérdezgetnek mindenféléről más embereket), akkor bizony cáfolhatatlanul kollégák. Ha Forró ennyire nincs birtokában a magyar nyelvnek, nem volna szabad ebből élnie. Persze legkevésbé sem erről van szó – inkább valamiféle vélt politikai felsőbbrendűségi tudatról. Franka MIÉP-színekben jelöltette magát a legutóbbi időközi választáson, ezért páriasorba utalják. Forró nem jelöltette magát egyetlen párt színeiben sem, mégis ordító a politikai elfogultsága. Frankának nem voltak forgatmányozási problémái külhoni laptulajdonosokkal, ami miatt aztán a közszolgálati képernyőről is el kellett volna tűnnie; viszont a Pannon Rádió frontembereként naponta kifejti a véleményét kurrens közéleti kérdésekről – talán nem mindig „politikailag korrekten”, de legalább nem is bújva a pártatlanság képmutató álcája mögé. (Nem tudom, miért, de a börtönpárhuzam ötlik fel bennem: a köztörvényesek ott is mindig csicskáztatják a politikai foglyokat.) Sőt, Franka olykor le is írja, amit gondol: javíthatatlan riporterként nem átall személyesen is ott lábatlankodni Zámolyon, s felháborító módon nem kizárólagosan az elfogulatlan européer jogvédő jelentésekre támaszkodik a parázs etnikai konfliktus interpretálásakor. A Nap-keltébe is azért hívták meg, mert a könyvében állítólag uszít a cigányok ellen, s ezért hamarosan jól fel fogják jelenteni. Mikor az érintett fölveti, hogy az nem hír, ami a bizonytalan jövőben történik, s akkor mivégre van most ő itt a stúdióban, nem kap érdemi választ. Az urambátyám hálózat (amely oly jól van értesülve beltagjainak jövőbe vesző lépéseiről is, hogy már a puszta látszatra sem ad, miszerint nem öngerjesztő keresztreklámozást művel, önkényesen tematizál és politikát csinál) ezúttal látványosan elárulja magát: a Nap-kelte szerkesztői folyékonyan olvasnak az ügyeletes feljelentő szerepét alakító Hell István legtitkosabb gondolataiban. Hell be akarja tiltatni Franka könyvét, s ez derék demokrata célkitűzés, a szólásszabadság nagyobb dicsőségére. (Tellér Gyula fölöttébb kínos könyvével, ami a Horn–Kuncze-kormány hatalomgyakorlási stiklijeiről szólt, ez olyképpen sikerült, hogy a borítón felhasznált illusztráció szerzői jogát vonták kétségbe. Tessék ellenőrizni: a könyvborítóval együtt a beltartalom is nyomtalanul eltűnt a boltokból. Igaz, a diadal átmeneti volt – a tényfeltáró műfaj nem liberális hitbizomány többé: a héten észrevétlenül elindult az első polgári oknyomozó könyvszéria Tribuszerné pilótáival meg a Co-Nexus nexusaival.) Hell, a romák önjelölt védangyala még jobban elhatárolódik Frankától, mint Forró: ő már egy levegőt sem hajlandó szívni vele. Csak a fényképét látjuk meg a telefonhangját halljuk az akkurátus cenzornak – a szembesülést nem vállalja. Miközben Franka Hellt urazza, Hell őt csak Frankázza. Aztán Franka egy érzékeny ponton kiigazítja Hellt: Zámolyon nem haláleset történt, hanem gyilkosság. A gyilkosság is haláleset – oldja fel a dolgot a Franka-ellenes népfront, s valahogy az az embernek az érzése, hogy ebben a szaunában nem Franka, hanem Forró meg Hell izzad. Az üzenet, hogy Franka álnok uszító, akinek ki kell verni a tollat a kezéből, a támadók felkészületlensége miatt sehogy sem akar „átmenni”. Franka érzi, hogy nyeregbe került, s elemébe is jönne – ám ekkor egyszerűen lekeverik. A mondat kellős közepén. Elkezdődik egy hosszú reklámblokk, majd a híradó. Ez utóbbi hét óra két perckor – azaz a szűkös műsoridőre való hivatkozás itt megalapozatlan volna: ha már úgyis csúsztak, mindegy, hogy két vagy három percet-e. Pedig elemi kérdések maradtak a levegőben: például hogy csakis a romák ellen lehetséges pogromot csinálni, vagy fordítva is? Ha a romákat senki nem szervezi, ki fogja ezt elmagyarázni a tudatlan kanadaiaknak, akik a politikai menedékjogipar tapasztalatából okulva újfent minden magyar állampolgárt vízumért való ácsingózásra kárhoztatnak? E kérdések nem fértek a Nap-keltébe: a makulátlan Forró, a bátor Hell és a lekeverő rendező jó demokrata módjára együttesen lenyomták az „antidemokratikus” Frankát. Most már csak az a kérdés: ha csupán ennyire vannak otthon saját szaunájukban, miért gondolják, hogy eleve náluk van a szalonok kulcsa is?
*
A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak, olyan állat, melynek biztos helye van a legendák bestiáriumában. Ha rajtam múlna, Latinovits Zoltán utolsó szerepét nem játszhatná többé senki ebben a hazában – a legzseniálisabb futballisták mezét is vissza szokás vonni: ne futkározzon más azzal a számmal a hátán. Verebes István a jelek szerint nem rendelkezik az önkontroll ama képességével, hogy visszautasítson egy ilyesfajta szentségtörő szerepajánlatot. Már az is fura, hogy az Operett színpadán Bóni helyett Bozzi kelleti magát – ám az, hogy a bemutatót a bulvársajtó a Heti Hetes sztárjának haknijaként kezeli, még inkább elriasztja a jobb ízlésűeket a produkciótól. Megtudjuk, hogy a kutyajelmez milliós tétel volt (demagóg módon ki lehetne számolni, hány megfagyásra ítélt hajléktalannak lehetne ebből életmentő bundát finanszírozni), meg hogy a rutinos rendezőnek a bemutató előtt kitették a szűrét, s az utolsó simításokat háromtagú direktórium végezte. A publikum nyilván tódul: vajon hogyan énekel az, aki tele szokta szuszogni a stúdiót? Értékelnünk kellene, hogy Verebes a premier reggelén még Nap-keltét vezetett (ezért a felelőtlenségért páros lábbal kellene őt egy karakán színidirektornak kirúgni), viszont a főpróba miatt lemondta a Heti Hetes felvételét. Pedig lényegében ugyanazt csinálja az Operettben és az RTL Klub választási propagandaműsorában. Nem újdonság neki, hogy lemegy kutyába.