Szép üzenet

Gyakran felkeresnek Budapesten a Délvidékről kirajzó riadt földijeim. Akad közöttük iskolatárs, régi cimbora, utcabéli gyerek, de olyan is, aki már csak szülei emlékezései nyomán ismer. Nagy részük csupán vigasztaló, biztató szavakért csönget be hozzám; bátorítást, megnyugvást keresve ebben a vacogó világban. Nemrégiben egy olyan vendégem érkezett, aki nagyon felbolygatta lelkivilágom.
Balla Ferinek hívják, Érden lakik, és legutóbb elmesélte élete tragikus történetét. Óbecsei születésű, és a második világháborúban az újvidéki határvadászoknál szolgált. Negyvennégyben, az összeomláskor szélnek eresztették a zászlóalját, s akkor egyik földijével együtt hazaindult a szüleihez. Temerinbe érve elfáradtak, és egy gyepsori parasztházban kaptak menedéket s bőséges vacsorát. A szomszéd szerbnek azonban gyanús volt a két idegen, besúgta őket, és a partizánok éjszaka meglepték a házat. A dörömbölésre felriadva Feri megsejtette a veszélyt, kiugrott az udvari ablakon, és a kertek alatt elszökött. Társát a partizánok megkínozták, majd kivégezték.
„Sokáig bujkáltam szülővárosom határában, aztán egy éjszaka átszöktem igazi hazámba, Magyarországra. Napszámosként tengettem az életem, nehezen tudtam megkapaszkodni, féltem is, mert annak idején a kommunisták bárkit kiadtak a szerb partizánoknak, akik bírósági ítélet nélkül agyonlőtték vagy bebörtönözték az elmenekült délvidéki magyarokat. Úgy éreztem, tudatnom kell a gyászos eseményt, bajtársam halálát a családjával is. Jól ismertem életkörülményeit, sokszor beszélgettünk a laktanyában takarodó után. Volt egy fia is, akkor kétesztendős… De hogyan mondjam meg neki, hogy meghalt az apja? És remegő anyjának, hogy özvegy? Istenem, hányszor, de hányszor megpróbáltam, de nem volt hozzá elegendő erőm. Végül hazugságra szántam rá magam, azt írtam az özvegynek, hogy a férje itt él Magyarországon, nem mehet ugyan haza, de mindig rájuk gondol, s egyszer majd eljő az idő, amikor útra kél, és egy éjszaka bekopogtat hozzájuk. Most azt üzeni általam, hogy vigyázzatok a kis Andriskára…”
Megírta azt is Balla Feri Óbecsére, hogy ne szóljanak senkinek a levélről, tartsák a legnagyobb titokban, mert ha megtudják a szerb kommunisták, hogy életben van, Tito elküldi érte a partizánjait, akik Magyarországon kényük-kedvükre garázdálkodhatnak. A rettegés világát éljük. Várják csak haza türelemmel…
„Ilyeneket hazudtam arcátlanul, hogy megkíméljem őket a fájdalomtól. És azóta is csak áltatom őket, időről időre hosszú levelet írok a régi meggyilkolt bajtársam nevében. Hébe-hóba egy kis ajándékot is postára adtam a kisfiúnak… Ha bűn ez, hát ítéljen el érte, vessen meg!” – mondta könnyes szemmel legutóbb, amikor nálam járt, egy borongós, ködös délután. Átadta akkor elhunyt bajtársa családjának címét is, arra kérve, ha valami történne vele, mert beteg nagyon, akkor értesítsem őket helyette. Írjam meg végre az igazságot, mert nincs rettenetesebb, mint bizonytalanságban élni…
Asztalfiókomba csúsztattam a címet, abban reménykedve, hogy úgysem lesz rá szükségem. De tévedtem.
A napokban hírt kaptam földim haláláról. Megrendített. Mégiscsak rám hárul hát a szomorú feladat. Napokig töprengtem, mitévő legyek? Nem volt erőm a levél megírására. Megöljek egy élőnek hitt ártatlan embert? Mi lenne, ha nem teljesíteném Feri utolsó kívánságát? Felelősségre vonna tán valaki? És ha tovább hazudnék helyette? – ötlött fel bennem a lehetőség. Ahogy Feri tette évtizedek óta.
Jelen voltam elhunyt földim temetésén. Mindössze öten gyászoltuk. Hallottam, mint dübörögtek a hantok a koporsójára. Ólmos köd szitált a temető fölött, és fekete varjak károgtak a fákon.
Amikor temetés után dideregve, vacogva a hidegtől és a fájdalomtól hazaértem, előkerestem azt a bizonyos óbecsei címet. Ráírtam egy borítékra. Most már csak a levél megírása maradt hátra. Kisimítottam magam előtt a papírt. Hogyan is írjam le a szörnyűséget? Végül csak ezt írtam a papírra: „Sokszor csókol apátok!”
Aztán egy aprócska fenyőgallyal együtt becsúsztattam a borítékba. Nem hiszem, hogy valaki ennél szebb karácsonyi üzenetet kaphat kerek e világon.