Szépség és szellem édestestvérek itt

A szigeti sportuszoda szívügyem. Csak elfogultan tudok szólni róla. Húsz éven át laktam szüleimmel szemközt az uszodával, a budai Duna-parton. A víz áthozta a hangokat, a startpisztoly dörrenését, a biztatást, az ujjongásokat. Hallottam a legjobb úszók nevét, tudtam, hogy a toronyugrók dupla Auerbach-szaltót ugranak. Kevés volt hallani. Látni akartam, milyen egy verseny közelről. Rövidnadrágos gyerek voltam, de már olvastam a sportlapot. Emlékeztem, hogy több úszónk győzött az előző olimpián, és biztos voltam benne, hogy a magyar vízilabdánál nincs jobb a világon.
Akkoriban országok közti viadalokat rendeztek. A „magyar–holland” azt jelentette, hogy négy úszó állt rajtkőre, kettő a mieink, kettő a vendégek közül. A győztes hét pontot kapott, a második ötöt, a harmadik hármat, a pontokat a végén összeadták, és az a nemzet győzött, amelyiknek többje volt. A versenyt vízilabdameccs zárta, nagy biztatás mellett. A lelátók mindig megteltek.
A Duna-part felől, az ereszcsatornán másztam fel. Térdemről lejött a bőr, a zoknim elszakadt, de megérte: a jegyszedő nem vett észre, bejutottam a tribünre. Nagy érzés volt. Mintha én is győztem volna. Néztem a felnőtteket, ahogy kórusban kiáltják, „hajrá magyarok”, bámultam a pólósok karját, mellizmait, s megfogadtam, hogy másnap már húsz fekvőtámaszt csinálok.
A legnagyobb élmény mégis versenyek után ért. A nézők indultak hazafelé, én maradtam. Végigsétáltam a medence partján, belemártottam kezem a vízbe, hátha ezzel közelebb kerülhetek a bajnokokhoz. Senki nem szólt rám, s ez örömmel töltött el, annak örömével, hogy ott lehetek, s immár én is tudom, mi az úszóverseny.
Máig nem értem, hogy keveredtem a női zuhanyozó elé, s azt sem, miért volt az ajtaja nyitva. Tíz lépésre lehettem onnan, a lelátók már kiürültek. Megálltam, és nem mentem tovább. Hogy egy fiúgyerek fiziológiájában mikor kezd mocorogni valami, a gének döntik el. Sejtelmem se volt ilyesmiről, és leselkedni se akartam. A látvány viszont megfogott.
Helsinki százméteres gyorsúszóbajnoka állt a tus alatt – meztelenül. Őt néztem. Eltelt már néhány év azóta, s láttam ezt-azt, ám a képet, az akkori látványt semmi nem mosta el. Anélkül, hogy tudtam volna, ártatlanul gyönyörködtem egy egészséges női testben. Paskolta a zuhanyrózsából ömlő víz, a kinti fények megcsillantak hajlatain. Nagyon szép néni, gondoltam, s hozzá még anynyit: ha megnövök, úszónőt veszek feleségül.
Nem gondolhattam az álmot tovább. A bajnoknő észrevette a bámész kisfiút, és anélkül, hogy maga elé kapott volna bármit, kilépett a zuhany alól, és becsukta az ajtót. Szívesen írnám, hogy rám szólt, ejnye már, netán megmosolygott, ahogy ilyenkor a rövidnadrágosokat szokták. De nem. Ez nem neked való, így fordítom le mai ésszel az ajtócsukást.
Szomorú voltam, mikor megtudtam, hogy kinn maradt a következő olimpia után. Torontóba került, s ha igaz, ma Los Angelesben él. Örök életemben hálás leszek neki. Tőle kaptam a szépség örömét, amely – mint jelezte akaratlan – nem tart örökké. Se birtokolni, se élvezni nem lehet korlátlanul.
Már nincsenek nagy versenyek a szigeten. Azokhoz fedett uszoda kell, s az itteni nem szabványos méretű. A harmincas években az volt, és csodájára jártak. Hajós Alfréd műépítész munkája a New York-i egyetem tantervében szerepelt. Példaadónak mondták architektúráját, gépészetét és szerkezetét.
Számomra ez ma is szívet melengető érzés. Alig tíz évvel azután, hogy az országot megcsonkították, pénzét értéktelenné tették, vasúti pályáit egyvágányosra szántották, sportolóit pedig száműzték az olimpiáról, az ország első athéni bajnoka fedett uszodát tervez, olyat, ami tananyag lehet a tengerentúlon.
Álljon görcs kezébe-nyelvébe, aki annak a kornak embereit szidni meri! Egy egész kontinenssel dacolva állították talpra az országot. Nem volt Marshall-segély, nem volt semmi, csak két kezük, szellemük és hitük. Mérnök, kubikus, tanító vagy kultuszminiszter, kalapunkat egyformán megemelve kell tisztelegnünk munkájuk előtt.
Hajós Alfréd büszkesége a magyar sportnak ugyanúgy, mint a magyar építészetnek. Csak ámul az ember, hogyan fért bele annyi minden egyetlen életbe. A tizennyolc éves fiatalember 1896-ban az első olimpia legklasszikusabb számában győzött, a 100 méteres gyorsúszásban, s ha már ott volt, gondolta, elindul 1200 méteren is. Ugyanúgy győzött. Érdeklődését a következő évtől a labdarúgás köti le. Tagja lesz az első magyar futballcsapatnak, a BTK színeiben kétszer nyer bajnokságot, és az első nemzeti tizenegyben is szerepel.
Akkor már hallgatója a műegyetemnek. Építészetet tanul, s miután végez, a legnagyobb szaktekintély irodájában jelentkezik. Lechner Ödönnél tanulja a szakmát, s hogy jól megtanulja, jelzi az öntudatos elhatározás: önállósul huszonkilenc évesen. Mit épített? Legismertebb a debreceni Arany Bika Szálló. Az ő munkája ezenkívül a Megyeri úti stadion, a győri versenyuszoda és a Nemzeti Sportuszoda a Margitszigeten. Ez utóbbi a nevét viseli egy ideje.
Már nem úszik, nem rúgja a labdát, a virtus mégse hagyja nyugodni. Benevez a párizsi olimpia művészeti versenyeire. Ezen egy pillanatra elgondolkozhatunk. Akkor még élt a görög emberideál, az ép testben ép lélek eszméje. Nem szteroidgyárak versenyeztek egymással, beletáplálva termékeiket az atlétákba, hanem férfiak, s mellettük olyan nők, akikre egy bámész kisfiú csodálattal nézhetett: Istenem, milyen szép!
Hajós Alfréd társával, Lauber Dezsővel ezüstérmet nyert Párizsban.
Ha volna egy fiam, és nyiladozna az esze, azt mondanám neki: nézz utána, ki volt ez az ember, s hogyan lehetett ilyen gazdag az élete? Ha megtalálja a választ, nyugodt lennék, hogy jó irányban folytatja.
(Legközelebb a Király fürdőbe megyünk.)