Tollhegyen

Statisztika jelent meg a minap arról, ki hányszor szólalt fel a magyar parlamentben. A tabellát magasan Bauer Tamás szabad demokrata képviselő vezeti, aki a posztkommunizmus bukása (1998) óta 1039 alkalommal emelkedett szólásra. Kiemelkedő teljesítmény az ilyen, hiszen a zöm kétszáz-háromszáz körül teljesített, sőt olyan honatya is akadt (a független Gyuga Pál), aki meg sem mukkant az eddigiek során – legföljebb a parlamenti büfében szólalt föl még egy piros nagyfröccsért.
Bauer honatya teljesítményét nem lehet eléggé méltatni, hiszen a mögötte második helyen befutó Keller képviselő (MSZP) majd négyszázzal kevesebbet (673) beszélt, mint ő.
Hogy ezek után Bauer Tamást mondhatjuk-e Magyarország First Honatyájának, arra nézve nem vagyok biztos. Illetve biztos vagyok abban, hogy nem. Annak idején, kezdő hírlapíró koromban a sportlapnál a mi főszerkesztőnk is megversenyeztette a redakciót, na, gyerekek, ki írja a legtöbb cikket. Persze mindenki tudta, hogy ki írja a legtöbbet, ki a legnagyobb grafomán (nem írom ide a nevét, kollégáról vagy jót, vagy semmit), de azt is tudta mindenki, hogy messze nem ez a sztahanovista fiú a legjobb újságíró a lapnál (inkább talán az utolsó). Mert hogy nem arról szól a mi hivatásunk, hogy minél nagyobb kazalba hányjuk a betűket meg a sorokat. Inkább arról, van-e az egésznek ereje-veleje.
Bizonyos Széchenyi István diétai követ sem arról volt híres, hogy örökké szót szaporított a pozsonyi országgyűlésen, egyik felszólalását azonban majd két évszázad távolából is ismerjük: az 1825. évi országgyűlésen egyévi teljes jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudományos Akadémia létrehozására.
És az Akadémia felépült. Ott áll ma is a Lánchíd lábánál. A Medgyessy-féle Gresham-palotától jobbra.