Úton az új világrend felé

A most búcsúzó 2001-es esztendő, egyben átalakuló szép új világunk szomorú szimbóluma a New York-i Világkereskedelmi Központ leomlott két tornya. A gondolatainkban tovább pergő képeken felvillannak Afganisztán romjai, Tora Bora barlangjai és egy cinikus tekintetű, videoüzenetekben „művét” dicsérő terrorista, Oszama bin Laden arca. Ezek a snittek elhomályosítanak, átírnak mindent, ami ebben az évben történt. Szeptember 11-e ugyanis a kezdet és a vég. A XXI. század kezdete. Olyan csomópont, amelynek fókuszában megvilágosodott mindaz, ami velünk történik, szomorú valóságukban kristályosodtak ki problémáink, globalizálódó világunk árnyoldalai, és mint ilyenkor általában, az is tudatosult, hogy a régi logika érvényét vesztette, a jól bevált módszerek hatástalanok. Ekkor döbbentünk rá, hogy valami gyökeresen megváltozott körülöttünk. A hidegháború rakétákkal szimbolizálható fenyegetése után egy ennél is félelmetesebb – talán mert megfoghatatlanabb – veszély leselkedik ránk, mégpedig a terroré. Aztán, anélkül, hogy az őrületben rendszert keresnénk, e szörnyű tragédia korábban félretolt, megoldatlan problémákra, a globalizáció kihívásaitól, a gazdasági-társadalmi különbségek vészes növekedésétől, Észak és Dél szembenállásától a kultúrák közötti szakadék mélyülésén át egészen a közel-keleti kérdés rendezetlenségének tarthatatlanságára irányította a figyelmet. S mint a történelemben annyiszor, a nagy tragédiák most is átgondolásra késztetnek bennünket. Felgyorsítják a megindult folyamatokat, sőt a megrendülés felszabadította pozitív energiák új lendületet adnak a világ átalakulásának.
Pedig milyen unalmasan, szokványosan indult minden! Utólag kanál vízben kavart viharnak tűnő események uralták a címlapokat. Januárban például még úgy tűnt, hogy az Egyesült Államok viharos választás és szavazatszámlálás után akkor hivatalba lépett 43. elnöke, George W. Bush regnálása egyértelműen a befelé fordulás jegyében telik el. Rögtön felmerült például, hogy Washington, amint teheti, kivonja csapatait a Balkánról. A globalizációs problémák megoldásában sem járt elöl az egyedüli világhatalom. Előbb a globális felmelegedés megelőzését célzó kiotói egyezményből lépett ki, majd megakadályozta a vegyi és biológiai fegyverek ellenőrzéséről szóló megállapodás elfogadását is. Bush eközben – önteltségében is valahol már az új világ új kihívásaira választ keresve – kiállt a nemzeti rakétavédelmi program megvalósítása mellett, amely a márciusban tetőzött „kémháborúval” egyetemben vészesen élezte a viszonyt Moszkvával, a kémrepülőgép körüli, az új kormányzat tesztelését is szolgáló incidens pedig Pekinggel hűtötte mélypontra a kapcsolatokat. Az akkori kételyeket tükrözi a The Guardian minapi elemzése, amelyben a szerző arra a rejtélyre keresi a választ, hogy miként lett a modern idők legkevésbé legitim, egy éve még lustaságáért gúnyolt elnökéből a legnépszerűbb. A Balkánon közben az utolsó, a macedóniai dominó eldőlése rémisztgette a világot. Ha nehezen is, de ez a válság már könnyebben csendesült el, mint az ezt megelőző koszovói. Milosevics kiadatása közben a múlt morális lezárását is közelebb hozta. Őt még többen követték Hágába az egykori frontok több oldaláról is, és remény van arra, hogy a világ ugyanilyen elkötelezetten számoltatja el a szerbektől a horvátokon, bosnyákokon át egészen a koszovói albánokig az évtizedes vérfürdő bűnöseit. Még inkább eltörpülnek az évet meghatározó események között az olyan, egyébként a maguk idejében meghatározóknak tűnők is, mint Silvio Berlusconi kisebb európai viharokat kavaró májusi győzelme vagy Tony Blair újjáválasztása. Egy másik személyi váltás azonban már jelezte, hogy a világ nem a legjobb irányban halad. Ariel Saron kormányfővé választása volt ugyanis a csattanós válasz februárban arra, hogy Arafat az eddig legkedvezőbb békeajánlat visszautasítása után áldását adta a második intifádára. A rossz érzéseket csak erősítették az év közbeni nagy globalizáció elleni megmozdulások, majd a nyár végén a durbani rasszizmuskonferencia, amelyen Amerika ismét bizonyította, hogy kettős mércével mér, és Izrael melletti kritikátlan kiállásával újabb nagy pofont adott az arab világnak.
Az események e nyugtalanító körülmények mellett is szokványos hömpölygésébe robbant bele szó szerint is szeptember 11-én az eltérített gépek becsapódása, alapvetően meghatározva a világ átalakulását. A tragédia nyomán ugyanis az Egyesült Államoknak és általában a Nyugatnak át kell gondolnia a világban játszott eddigi szerepét, valamint azt a reagálást, amelyet ez a világ többi részén kivált. A terror elítélése mellett, valamint a válaszcsapás jogosságának elismerésével a kutatók, újságírók, értelmiségiek azonnal elkezdték az ide vezető okok, közte az amerikai politikai és kulturális elit felelősségének a boncolgatását. Ezek között elsőként merült fel a globalizáció és az Észak–Dél ellentét kérdése. Mint Susan Sontaghoz hasonlóan mások is megállapították, ami New Yorkban történt, reagálás a globalizációra. A világ gazdagabb része ugyanis még soha nem gondolkodott el azon, hogy mit is jelent a globalizáció azoknak, akiket ennek kihatásai megérintenek. Annak az 1,2 milliárd embernek például, aki napi egy dollárból él. De az is elgondolkoztató, hogy míg az emberiség leggazdagabb és legszegényebb országaiban élők között 1960-ban harmincszoros, 1990-ben hatvanszoros, addig az ezredfordulón nyolcvanszoros volt a jövedelemkülönbség. A Nyugat felelősségét feszegette Günter Grass is. A Nobel-díjas német író szerint a Nyugatban aligha van erő ahhoz, hogy eltekintsen a maga elsődleges érdekeitől, és, valóban globális gondolkodásra áttérve, egyenrangú partnerként kezelje a harmadik világot. Ha ezt elmulasztja, figyelmeztetett Grass, és továbbra is csak katonai csapásokra és titkosszolgálati akciókra hagyatkozik, akkor sorra követik majd egymást a terroristák nemzedékei. Az író Észak és Dél viszonyára jellemzőnek tartotta az áldozatok számlálási módját is, amelyben a harmadik világ halottainak megsértését látja. Mások Huntington elméletének igazolását látták a történtekben, miszerint a globális politikában bizonyos jól körülírható kultúrák között húzódik a frontvonal. Ezt a tételt igazolta fennen egy másik világhírű írónő, Oriana Fallaci, aki az ősz folyamán kifejtette, hogy „a mi templomaink és katedrálisaink szebbek, mint az ő mecsetjeik”.
Ezek a fejtegetések önmagukban azonban csak féligazságok, a vázolt okok egymást erősítve kulminálódtak a világban. Nem szabad közben elfeledkezni arról sem, hogy e létező problémákat, az elesettek indulatait eszközei igazolására csupán meglovagolta egy őrült kisebbség. Valóban többet lehetett volna ugyanis tenni az éhség, a nyomorúság leküzdéséért, a Nyugat közel-keleti politikája sem volt – finoman szólva – széles látókörű, sokan alábecsülték az iszlámban rejlő agresszív potenciált, figyelmen kívül hagyták az új világrend építésének legfontosabb elemét, a népek önrendelkezését. Mindez azonban nem változtat azon, hogy e konfliktus kitöréséről nem a Nyugat tehet, hanem azok, akik az új világrend legfontosabb elemének
a robbanóanyagot tartják. Mindez akkor is igaz, ha éppen Amerika volt az, amely bűnös rövidlátással a Szovjetunióval szemben felépítette Oszama bin Ladent, és szinte az utolsó pillanatig titkos tárgyalásokat folytatott a tálibokkal, ahelyett, hogy lecsapott volna a terroristákra. Azt is tudjuk, hogy a világ miatt talán még az egyre nagyobb súllyal jelentkező regionális és nagyhatalmi geopolitikai érdekek ellenére is minden ugyanúgy folytatódhatott volna Afganisztánban, mint 23 éve, ha nincs szeptember 11-e. Ezt vetette a Nyugat szemére a világhírű angol regényíró, John le Carré is, aki szerint egyelőre még nem az új világrend felépítéséről van szó, csupán egy szükséges, de borzalmas akcióról, amely arra hivatott, hogy „kivasalja a titkosszolgálataink csődjét és önnön politikai vakságunkat”. Azt is keserűen jegyzi meg, hogy katonai győzelem ide vagy oda, Oszama bin Laden nyugodtan dörzsölheti a kezét valahol, hiszen a Nyugat pontosan azt teszi, amit a terroristák nagyra becsülnek. Megerősíti a rendőrséget és a titkosszolgálatokat, felfüggeszti a polgári szabadságjogokat és korlátozza a sajtószabadságot.
A terrortámadás után azonban többé nem lehet a szőnyeg alá söpörni sem itt, sem pedig másutt a világot megosztó, indulatokat korbácsoló problémákat. Ezt látszik felismerni a Nyugat is. Egyetérthetünk Francis Fukuyamával, aki szerint a merényletsorozat – bármennyire is tragikus – kedvező változásokat hozott az amerikai társadalomban, még inkább egységbe forrasztva azt. A történész szerint merényletek előtt az állam teljes kivonulása, „menekülése” volt tapasztalható, s az ország a külpolitika terén is háttérbe szorította magát. Kiderült azonban, hogy az államnak mégis be kell avatkoznia a közben recesszióba süllyedt piacgazdaság működésébe, a történtek nemzetközi téren is az eddiginél konstruktívabb fellépésre sarkallják. Az érinthetetlenség mítoszának megdőlése, a korábban aszimmetrikus hadviselés szimmetrikussá válása az eddigieknél nagyobb fokú realizmusra késztetik Washingtont a világ többi országához fűződő viszonyában. Amerika eme érezhető felismerése elengedhetetlen a világ elkerülhetetlen változásaihoz. Ennek jelei a nagyobb szerepvállalás a globalizációs gondok orvoslásában, így az új világkereskedelmi forduló megnyitása Dohában, vagy a transzatlanti viszony erősödése. Az új helyzet egyébként is általában átrendezte a nemzetközi kapcsolatrendszert. Ennek leglátványosabb jele kétségkívül, hogy Putyin ugródeszkaként használta fel a helyzetet stratégiai nyitásának kiterjesztéséhez, de érezhető a közben WTO-taggá vált Kína súlyának folyamatos növekedése, vagy az európai integrációra mélyülésére gyakorolt hatás is. Sajnos egyelőre egyedül a közel-keleti kérdésben nincs semmilyen elmozdulás, sőt inkább a konfliktus kiterjedéséről beszélhetünk.
A világ térképét, erőviszonyait 2001 utolsó harmadában bombázások, új fegyverek kipróbálása közepette, szeptember 11-e után érthetően felpaprikázott hangulatban Afganisztánban írták át. Az új világrend kialakításának azonban az eddigiek csupán az első tétova lépései. A kábulat elmúltával leginkább a megoldásra váró problémák, a feladat nagysága látszanak tisztán. Az, hogy a megszokott koordináta-rendszer végképp a múlté. A merre és hogyan kérdésekre az előttünk álló évek adhatnak választ.