A belerepülő pilóta

A tett halála az okoskodás – írta a Tragédiában Madách. Nagy igazság. Amiként az is nagy igazság, hogy a tett szül okoskodást. A történettudomány lényegileg nem más, mint különféle, nem kis részt abszurd cselekedetek, tettek köré izzadt okoskodás. Csinálni történelmet meg gyermeket szoktak. A többi: szó, szó, szó…
Charles Bishop is megcsinálta a maga tettét. Jöhet a szó. Szó nem szót, hanem tettet követ. Őrültség már volt, most pedig megszívja az agy. Publicisztikai szintre kellene emelni, avagy a mélységi mámor buborékos undergroundjára kellene süllyeszteni az úgy esettet, hogy egy srác egy Cessna géppel belerepült a Bank of America épületébe. Na mármost ez hátulnézetből szemlélve marhaság. Elölnézetből tekintve viszont hőstett. Vajon a fiát sirató anya könnyfátyolán át tekintve minek tűnik?
Szó, szó, szó. A tett véghezvitetett, mi csak szánandó agyak vagyunk. Charles Bishop viszont azt mondta, ő nem lesz a szürkék állománya, átlagba olvadó pont, pont, vesszőcske, nem: ő végrehajtja és beleröpül. Hallott-e vajon Mathias Rustról?
Mathias Rust annó dacumál nem beleröpült, hanem át. És leszállt. Mathias Rustért a fél világ szorított. A Mathias Rust-féle trouvaille, teljesítmény, ha fogalmazhatok így: politikailag korrekt. A legvidámabb s a kevésbé vidám barakkok lakói mind értették. Értették, mit is üzen nekik a korszerű szovjet radarokon átmerészkedő repülőgép. Azt, hogy a gigász belülről, illetve alulról támadható, s nem felülről. Vagy kívülről. A felülről settenkedő U–2-es kémrepülőgépet játszva leszedte a szovjet légvédelem. Mathias Rust viszont sértetlenül eljutott egészen Moszkváig. Eljutni Moszkváig? Napóleon és Hitler álma. Ebben a mutatványban a polgári engedetlenségen és a kommunizmus önhatalmú összeomlásának ígéretén túl ott lappangott egy általánosabb érvényű archetípus is: a nagyoknak furfanggal fityiszt mutató legkisebb fiúé. És Charles Bishop? Ő milyen fiú? Mi, kéretlen apák, mit tudunk vajon kezdeni ezzel a fiúval?
Halál fia: Charles Bishop? A mi fiunk-e? Míg Mathias Rust a Hair-nemzedék üstökébe kapaszkodva repült, addig Charles Bishop a virtuális nemzedék egérfarkincáját markolva szállt mennybe. Nekimenve a falnak s nagyot koppanva, elhallgatva úgy szállt el, miképpen a számítógépekből az információ. Vagy úgy, ahogy haverját minősíti a haver: nagyon elszállt…
Ha trendik akarunk lenni, s ragaszkodunk egy új rémképhez, kijelenthetjük: íme a kispályás terrorista! Nem elég, hogy távoli fundamentalisták közénk furakodhatnak, s ellenünk fordíthatják legpolgáribb, legbékésebb eszközeinket, a saját fiunkból is bármikor lehet Oszama bin Laden. A valóság viszont szerintem az, hogy minden cybertéri látszat ellenére a Bishop-féle bravúr korántsem annyira újszerű, mint aminőnek tűnik. Az Egyesült Államokban az iskolai erőszak, avagy épp az elbocsátott adó-tisztviselői ámokfutás, mondhatnók, „bevett gyakorlat”. Gránátbarát ifjak pedig mindenhol teremnek.
A kamaszkorra ki lehetne írni: ön- és közveszélyes terület. Főképp fiúgyermekeknél. Ennek hormonális okai vannak. A felszökő tesztoszteronszint agresszívvá és kíváncsivá tesz. Minden fiú volt egyszer nagy kémikus, de nem mindegyik élte túl. Lehet, hogy hősünk szellemi apja Oszama bin Laden, a nagypapák között viszont ott bujkál minimum egy Verne. A nagybetűs élet előszobájában, kamaszkorunk legszebb nyarában a nagybetűs rossz és a kisbetűs rosszalkodás, a gaztett és a csíny még nem elválasztható. Charles Bishop tettét a gaztettől csak az mentette meg a tragédiának, hogy végül is egyedül maradt vele. Csak ő halt meg, s nem vitt magával másokat a halálba, igaz, nem rajta múlott. A síron túli téridőben mégis mily nagy megnyugvás egy öngyilkosság a tömeggyilkossághoz képest!
Az öngyilkosság spirituálisan ragályos volta sem új dolog a nap alatt. Mindig akad egy-egy leggyöngébb láncszem. S hogy a lánc épp Werthernél, a Szomorú vasárnapnál vagy Zámbó Jimmy halálánál szakad el, az tulajdonképpen mindegy. A Wertherek, Szomorú vasárnapok és Zámbó Jimmyk által átmenetileg csáberejű kampó kerül a falra, aztán leszedi őket onnét az idő.
Bizony-bizony, félünk a szellemektől. Örök életben, dematerializált átszellemültségben reménykedünk, de ha int a függöny nekünk egy lenge lebbenéssel, akkor iszkiri, és nem heuréka az egy szóban öszszegezhető válasz. Addig még nagy a mellényünk, amíg a szellem miheztartás végett a katedra mögé bújik, s legföljebb a mögül emelkedik ki tekintélyt parancsolni, de ha megnyilvánul a maga valós erejében, akkor utasítanánk: helyedre, ott a palack! Charles Bishop szívszorító rémtörténete azt példázza, hogy adódnak pillanatok, amikor nem a nagyobb darab kenyér, nem a jobb élet számít, mi több, adódhatnak pillanatok, amikor maga az élet sem számít. Van valami, ami erősebb a jólét és az élet iránti vágynál.
Ez a valami: kőkemény realitás. Ölhet és menthet. Vigasztalhat és elkeseríthet. Marasztalhat és távoztathat. Éltethet és altathat. Fölküldhet a turulmadárra. Nekivezethet a falnak. Vagy elvihet messiásként a szegények közé.