A státustörvény és a szocialisták felelőtlensége

Az előző nyolcvan év egyik legnagyobb diplomáciai sikerét érte el a jelenlegi kormány. Első alkalommal sikerült úgy javítania – remélhetőleg tartósan – valamelyest a határon túli nemzetrészek sorsán és közérzetén a magyar államnak, hogy a nagyhatalmak és a szomszédos államok döntő többsége is támogatja vagy legalábbis elfogadja a magyar törekvéseket.
A sikert komoly szakmai előkészítés és sorozatos egyeztetés előzte meg. A magyar kormány az ésszerűség határain belül még konfliktust is vállalt a magyar igények érdekében, de igazi reálpolitikusként még a státustörvényt leghevesebben ellenző román kormánnyal is sikerült megállapodnia. A kormány a lehetséges maximumot érte el az adott politikai környezetben.
Azonban az örömbe némi üröm is vegyül. Közelegnek a választások, és a választási kampány hevében a legnagyobb ellenzéki párt a szokásos riogató hangnemben bírálatok özönét zúdítja a román féllel való megállapodásra. Ráadásul működésbe léptek a jellegzetes posztkommunista mechanizmusok. A szocialista vádakat visszhangozzák a Bokros-csomagot támogató szakszervezetek és a független sajtóorgánumok független szakértői is.
A megállapodást érő vádakat már annyian és annyiszor cáfolták, hogy nem érdemes megismételni a cáfolatokat.
A hasonlóság miatt talán megéri egy pillanatra feleleveníteni az 1999-es költségvetési törvény pályáját. A költségvetési törvény vitájakor azzal vádolták a kormányt, hogy túlságosan bőkezűen osztogat, megszűnt a gazdaságpolitikában a ráció és a szakértelem uralma, és hamarosan összeomlik a gazdaság. Az 1999-es év végén már egészen másfajta kritikák érték a kormányt. A gazdaság a független kutatóintézetek prognózisa ellenére kiváló évet zárt. Akkor már az volt a baj, hogy a kormány nem ad eleget a rászorulóknak, szociálisan nem elég érzékeny.
A státustörvény is hasonló pályát írt le a szocialista kritikákban. Eleinte az volt a baj, hogy a kormány konfliktusba kerül a szomszédos államokkal. Most az a baj, hogy megállapodott velük.
A határon túli nemzetrészekkel való szolidaritás természetes dolog. Akinek pedig ez az érzés nem természetes, azt nehéz lenne észérvekkel meggyőzni a kedvezménytörvény fontosságáról. Néhány gondolat erejéig mégis időzzünk el a témánál. Lássuk, mit is támadnak rövid távú kampánycéljaik érdekében a szocialisták.
A státustörvény olyan, mint a karácsonyi ajándék. Nincs kézzelfogható célja. Nem célja, hogy megállítsa az asszimiláció folyamatát. Nem feladata, hogy megállítsa a határon túli magyarok elszivárgását szülőföldjükről. Egyetlen célja van: jelezze, hogy mi, magyarok összetartozunk. Összetartozunk a minket elválasztó államhatárok ellenére is.
Ennek a kinyilvánított összetartozásnak pedig sokféle következménye lehet. Az is a például, hogy megáll az asszimiláció folyamata. És elképzelhető, hogy megerősödnek a határon túli magyar közösségek, és megáll az elvándorlás. De az is lehet, hogy az elöregedő magyar társadalom, a többi, szintén elöregedő nyugati társadalommal ellentétben, saját nemzettársait tudja mozgósítani a népességfogyás megállítása és az aktív dolgozók arányának szinten tartása céljából. Nem tudjuk, mit hoz a jövő, de nagyobb a mozgástere és a súlya egy olyan államnak, amelyhez 13 millió ember kötődik.
A törvény szövegét szó szerint értve úgy tűnik, mintha csak a jelenlegi határok közé szorított magyar közösség adna erejéhez mérten, és kizárólag a határokon kívül rekedtek lennének a kedvezményezettek. De valójában nem erről van szó. A határokon átívelő szolidaritás a határ mindkét oldalán lévőket erősíti.
A törvény természetes kapcsolatokat tölt meg jogi tartalommal. Bár a magyar állam nem csekély mértékben alakította és alakítja kulturális identitásunkat, a kultúra és állam közti kölcsönhatásban a kultúra az erősebb. Térségünkben az előző tíz évben sorra hulltak darabokra azok az államok, amelyek polgárait nem kötötte össze a közös kultúrán alapuló identitás. Az állampolgári lojalitás egyik fő forrása a nemzeti identitás. Aki nem érez szolidaritást egy kárpátaljai magyar árvízkárosulttal, attól nem várhatjuk el, hogy szolidaritást vállaljon egy magyarországival.
A státustörvény valójában Magyarország polgárainak állampolgári lojalitását erősíti, és ezzel végső soron a magyar állam nyer stabilabb alapokat. Azon az ellentmondáson próbál enyhíteni, hogy Magyarország nem a nemzeti társadalmat fogja állami keretbe, hanem annak csak egy részét.
Gyakran hallani baloldalról olyan hangokat, hogy a nemzeti identitás már idejétmúlt dolog. Kétségtelen, hogy az Európában zajló integrációs folyamatok során a nemzetállamok szuverenitása szűkülőben van, és ez hatással lesz a nemzeti identitás formáira is. Azt azonban ne felejtsük el, hogy az Európai Unió intézményeinek mobilizáló potenciálja meglepően alacsony, feltűnően kevesen vesznek részt összeurópai népszavazásokon. A brüsszeli döntéshozók munkája távolinak tűnik a hétköznapi emberek számára. A sokszínű Európára irányuló egységesítési törekvések pedig sokakban a túlzott szabványosítás érzetét keltik. Az unió szimbólumaival való azonosulás és intézményeinek kontrollja meglehetősen korlátozott. Idővel mindez persze változhat. Az Európai Unió azonban jelenleg demokratikus deficitet képvisel a nemzetállamokkal szemben. Arról nem is beszélve, hogy az európaiság és a nemzeti identitás nem állítható szembe egymással. Az európai kultúra nemzeti kultúrákból áll össze. Más szóval a nemzetek elválaszthatatlan részei Európának.
A szocialisták a státustörvény bírálatával elidegenítik egymástól a magyar közösségeket. Visszatérő önbizalmunkat, a szolidaritás és az állampolgári lojalitás egyik fontos forrását kérdőjelezik meg. Nehéz lelkesedni ezért. De nem ez az első eset a magyar történelemben, hogy a politikai elit egy része felelőtlenül viselkedik. Mégis itt vagyunk ezer éve a Kárpát-medencében. Ezzel a mértéktartással kell tekintenünk az eseményekre.
Gyökössy Endre református lelkipásztor egy beszélgetés során így fogalmazott: „Nézze, még statisztikai alapon is Krisztus-követő lennék. Aki kibírt kétezer esztendőt, nemcsak ellenségeit, hanem papjait is kibírta, amellett én megmaradok.”
Úgy néz ki, hogy a szocialista főpapok és a státustörvény esete kapcsán is az előbbihez hasonló, mélyről jövő optimizmusra van szükségünk.