Adj pénzt!

Még hallom a súlyos vaskapu kenetes nyikorgását, aztán a megnyugtató csapódást: jól van, bezáródott. Sietek, szedem a lábam, mert – mint mindig – késésben vagyok. Alig lépek hármat, amikor valahonnan, az isten tudja, honnan, hiszen az előbb még egy lélek sem volt sehol, egészen világosan emlékszem, nem is emlékezés ez, hanem csak amolyan gyorsfénykép, itt a kép a fejemben, ahol most a kérdőjel van, hogy hiszen az előbb az egész utca, de a járda egészen biztosan üres volt, és most mégis itt van előttem. Talán a ház előtt sorjázó kukák közül keveredett elő? Vagy az egyik kukából mászott ki? Lehet, hogy ott is aludt, bemászott az este az egyik redves kukába, beslisszant a banánhéjak, teletrombitált papír zsebkendők, kávézaccos nejlonszatyrok, tojáshéjak, a rothadt zöldség és a használt kotongumik közé, elvackolódott, aztán magára húzta a fedelet, és boldogan durmolt mostanáig, hogy egyszer csak előttem teremjen? Vagy a parkoló autók közül bújt elő? Egyenesen az autók alól? Lehet, hogy éppen ez alatt a terepjáró alatt gunnyasztott, ott hevert a kutyagumis, csurgásfoltos aszfalton, feje felett a kipufogócsővel? Honnan a francból keveredett ez ide? És mit akar tőlem? Miért meregeti rám a véres gülü szemét a borostás, gyűrött arcából? Jézusom, milyen ótvaros a kabátja. Pedig valaha szép bunda lehetett, jó hosszú, sárga irha, majd’ a bokájáig ér. Most meg olyan, mintha lehányták volna. Biztosan le is hányták. Tízszer is, százszor is, ezerszer is lehányták. És mi mindent csinálhattak még rajta!? Szánalmas, nyomorult ember, de vajon miért bámul ilyen arcátlanul a pofámba? Miért vigyorog ilyen gúnyosan? Ilyen kihívóan? Mi nem tetszhet rajtam a szerencsétlennek? Mintha párás ablakon át nézne, olyan bizonytalan, olyan ködös a tekintete. A szája sarkában nyál csillog.
– Adj pénzt! Adj pénzt – lihegi, susogja, szörcsögi, köpi az arcomba. – Adj pénzt! Adj pénzt! Úgyis meghalsz, író!
Mit mond? Mit mond? Hogy író? Életemben nem láttam ezt a csapzott hajú, tépett, zavarodott embert. Jól hallottam? Tényleg azt mondta, amit hallottam? Vagy megcsalt a fülem? Naná, hogy meghalok. Naná! Naná! Mindenki meghal egyszer. Hülye ez? Persze hogy hülye. Szegény, nyomorult alak. Bolond ember. Azt mondta, hogy író? És miért nem áll meg? Hogy adjak pénzt, ha egyszer meg sem áll? Honnan tudja ez, hogy ki vagyok? Egyáltalán, ki a franc ez? És mit tud még? Lehet, hogy igaza van? Lehet, hogy meghalok? Mi ez? Ki ez? Őrült látnok? Mindjárt begyalogolok a busz alá? Kivasal a tizenhatos? Agyvérzést kapok? Elterülök az utcán? Arccal előre pofára zúgok? Kifingok? Megmurdélok? Kipurcanok? Megrúg a ló? Beesem a metró alá? Majd vigyázok. De hogy vigyázzak? Mit tehetek, ha egy öreg néni megbotlik a járdaszigeten, a villamosmegállóban, elejti a botját, nekizuhan a hátamnak, és belök a villamos alá? És a villamos levágja a fejemet. Nyissz! Ennyi. Ott gurul a fejem a kövön. Vagy egy részeg megtántorodik, és betaszít a busz alá. Vagy egy húsos teherautónak kitörik a kereke a kanyarban, és rám zuhannak a véres disznók. Majd vigyázok. Nem szabad közel állni a sínekhez. Meg az úttesthez. Meg a nénikhez és a részegekhez. És ha nem is ez lesz? Ha a fejemre esik egy tégla? Vagy megtámadnak és kinyuvasztanak a rablók? Lehet ez? Lehet, hogy ma tényleg elpatkolok? Ha most megtorpannék, ha megállnék, elém esne vajon? A lábam előtt robbanna fel, porlana szét? Az a száraz, ősrégi tégla. Olyan lenne a színe, mint a nyers húsnak. Olyan lisztesen pirosló. Vagy pontosan akkor esik a fejemre, ha megállok? Mert amúgy mögöttem csattanna? És ez a nyomorult, mocskos kis jós, ez a vészmadár mindezt tudja? Nyitott könyv a sorsom? A jövőmbe lát? És ha adok neki? Igen, igen! Amúgy is szoktam. A múltkor is. Nem, a múltkor nem adtam, sőt még inkább kikerültem azt az öreg nénit, megvettem az újságot, és direkte a másik lépcsőn mentem vissza, hogy ne kelljen látnom, hogy ne kelljen nem adnom. Mert azt gondoltam, hogy biztos elissza. Miért adjak? Hogy eligya? Naná! Hogy pálinkára meg valami lőrére költse? Naná, marha! Mi másért? Persze hogy azért! Mit kéne vele csinálnia? Tegye el a takarékba? Gyűjthetne mondjuk kerékpárra? Új melltartóra? Videofelvevőre vagy mosógépre? Trinidadi utazásra? Elissza! Naná, hogy eliszsza! Jó, akkor tényleg nem adtam. Meg előtte sem, annak a szürke arcúnak. Meg a bibliásnak sem, aki mindig azt mondja, hogy az istenre kérem, meg hogy az istenért, meg hogy megáldja az isten, neki sem adtam. De azért szoktam. Egy időben igazán sokszor adtam. De vajon nem mindig akkor, amikor vártam is valamit? Egy icipici tizenhárom plusz egyest, vagy egy erős négyeskét a lottón, vagy hogy derüljön ki, az utóbbi fél évben még háromezren megvették a könyvemet. És persze sosem úgy, hogy figyelj csak, most adok ennek a szakadtnak százat, látod, Istenkém, milyen önzetlen vagyok? Sosem így, hanem csak olyan sumákul, hogy adok, mert ilyen jóságos vagyok, aztán a kívánságok meg csak úgy felsejlenek. Akaratlanul. Elősündörögnek, én meg pironkodva hessegethetem őket. Nevetséges bujkálás önmagam elől. Hogy ne gondoljak arra, amire gondolok. Mindegy, adtam. És a tett a lényeg, nem az okoskodás. És ha most adnék, akkor most sem csak azért adnék, mert megijedtem, hanem mert szeretek adni. Mert adni jó. Adni nagyobb öröm, mint kapni. Vajon ha adok, akkor megúszhatom? Vagy akkor is meghalok? Akkor halok meg igazán? Ha elfogadom, ha belemegyek a játékba, azzal indítom el a folyamatot? Mert ha nem veszek tudomást az egészről, akkor semmi sem történhet? Akkor kizárom az ellenséget, kívül rekesztem a gonoszt?
Ez meg hova rohan? Meg sem áll. Még csak vissza sem pillant. Csak megy az ótvaros, rühös irhabundájában, dülöngél, néha megtántorodik. Azért ez disznóság! Arcátlanság! Hogy még az obulust is én adjam. Hát mi vagyok én, Krőzus? Fussak utána? Kész röhej. Most tényleg rohanjak utána? Hiszen nincs is a zsebemben apró. Egy ezrest meg csak nem adhatok? Vagy mindegy, hogy mit teszek? Adok, nem adok, tökmindegy. Közömbös. Mert ez nem alku tárgya, itt nincs pardon, aminek meg kell lennie, annak meg kell lennie. Punktum. És ezt ő, az alvilág révésze, ezt ő tudja. És azért vigyorgott, mert tudta, hogy alkudozni fogok. Azért nézett olyan pökhendien. Szarik rám, nem vagyok neki fontos: egy a sok közül. Halálraítélt. Semmi különös. Egy hullajelölt. Egy élőhalott. Különben miért ne adhatnék egy ezrest? Még logikus is, hiszen mit csinálhat egy húszassal? Egy ötvenessel? Egy százassal? Semmit. Mire jó egy százas? Be sem tud rúgni belőle. De egy ezres, az már valami. Arra már építhet. Jól bepiálhat belőle. Vehet mindenféle kerítésszaggató kannás borzalmat. Igen-igen! Miért ne adhatnék neki egy ezrest? És akkor letudtam egy hónapra. Másnak meg nem adok. Így kell ezt csinálni. Hogy is szól a tanmese a kisfiúról, akinek megesik a szíve a koldusokon? Hiába fordul az édesanyjához, ő mindig csak megcsóválja a fejét, nemet int. Végül a templomkapuban pénzt nyom a gyerek markába, rámutat az egyik rongyosra, és azt mondja, neki adhatsz, ő a mi koldusunk. Milyen igaz ez. Mindenkit nem segíthetünk, de kiszemelhetünk valakit, s annak talán megkönnyíthetjük az életet. Legyen. Adok hát egy ezrest.
Megtorpanok. Alig hagytam el a házunkat, még a saroknál sem járok, húsz lépést ha tettem, visszafordulok. Az utca üres, emberem sehol. Mintha a föld nyelte volna el. Állok felindultan, tehetetlenül. Megint lemaradtam valamiről. És még az is lehet, hogy egysz