Alpinista titkos küldetésben

A gödöllői premontrei rendház kormányzó perjele, Ullmann Péter a Kádár-rendszer alatt inkognitóban volt szerzetes. Részt vett a Regnum Marianum szervezkedésében és 1960-ban a békepapmozgalom elleni tiltakozásban, ezért kizárták a Központi Szemináriumból, eltiltották a papi hivatástól.
– A premontrei szerzetesrend kevésbé ismert Magyarországon.
– Jelenleg a premontrei rendnek két önálló egysége van, a csornai prépostság és a gödöllői perjelség. Csaknem kilencszáz éves múltra tekinthetnek vissza. A középkorban, egészen a török időkig, negyven apátsága volt a rendnek. Talán a zsámbéki apátság a legismertebb. A premontrei rend az úgynevezett kanonokrend, amelyik összeköti a lelkipásztorkodást az apostoli tevékenységgel, a szigorú szerzetesi élettel. A régi monasztikus rendekkel szemben a mi rendünk nyitott, azért épültek a kolostoraink az útelágazásoknál vagy a városok központjaiban, hogy az emberek számára hozzáférhetők legyenek. A török megszállás alatt csaknem minden prépostságunk elpusztult, és csak a tizenhetedik századtól kezdődött újra az élet. Jászon, Leleszen, Nagyváradon és Csornán alakult újjá a rendünk, de a három előző apátság az első vesztes világháború után a trianoni magyar határokon kívülre került. Ezzel új kálváriája kezdődött a rendünknek, iskoláinkat elvesztettük. Emiatt a jászói premontreiek Gödöllőre jöttek, és felépítették szerzetesrendünk hatalmas épületkomplexumát – gimnáziumot, konvictust, prépostsági épületeket –, amely most az agráregyetem központja.
– 1948-ban azonban újabb fordulat következett be, hiszen a kommunista hatalom államosította az egyházi iskolákat, és nem sokkal később feloszlatta a szerzetesrendeket, természetesen a premontreieket is.
– Gödöllőt elveszítettük, a rendtársakat szétszórták. Többet közülük letartóztattak, így Mécs László premontrei pap költőt is börtönbe zárták. Sokan civil foglalkozást találtak, munkásként, tanárként, jó esetben kutatóként tovább dolgozhattak. A mi utolsó rendfőnökünk, az én elődöm, Fényi Ottó a rendszerváltás előtti két évtizedben levéltári történészkutató volt.
– Ullmann Péter mikor lett a rend tagja?
– 1960 tavaszán találtam meg a renddel a kapcsolatot, és 1961-ben lettem a tagja.
– A hivatalosan nem létező rend hogyan működött?
– Az idősebb rendtársak tartották egymással a kapcsolatot, főleg temetéseken. A fiatalabb generáció felvétele a legnagyobb titokban történt, erről még az idősebbek nagy része sem tudhatott.
– Akkor kinél jelentkezett szerzetesnek?
– 1958-ban érettségiztem Kőbányán, az I. László, egyébként Szent László Gimnáziumban. Akkor már eldöntöttem, hogy papi pályára megyek. Az esztergomi egyházmegyébe jelentkeztem teológusnak 1958-ban. Kisgyerekként részt vettem a Regnum Marianum-mozgalomban, és a feloszlatása után megmaradtunk közösségként, kisebb csoportokban. Ott szoktam meg az illegális életet. Gimnazista koromban magam is vezettem fiatalabb gyerekek hitoktatását. A Központi Szemináriumba kerültem, de 1958–59-ben újra meg akarták szervezni a magyar katolikus papok békemozgalmát, amely 1956-ban szétzilálódott. Minket, kispapokat kirendeltek a Duna moziba, hogy menjünk el fekete reverendában egy békegyűlésre, és töltsük meg a székeket. Nem mentünk el, hanem egész nap bent voltunk a szeminárium kápolnájában, és imádkoztunk. Az engedetlenségért lényegében mindnyájunkat, az elöljáróinkkal együtt, kitettek az utcára. Az oktatás nem ért véget, Tabódy István vezetésével tovább működtettük az illegális szemináriumokat, tanultuk a teológiát. A mi lakásunkban is összejöttünk, odajártak az idősebb teológiatanárok. Végül levizsgáztunk, többünket felszenteltek titokban. Ugyan engem több társammal együtt visszavettek egy rövid időre Esztergomba, de mivel 1961-ben érintett voltam az úgynevezett Havas-perben, az illegális egyházi szervezkedésben, végleg kizártak a szemináriumból. Akkor elmentem kántornak. A per végén, 1962-ben azonban minden egyházi állástól eltiltottak. Apámat, aki mérnök volt, az állásából is elbocsátották.
– Mi történt ezután?
– Elhelyezkedtem műtősnek a Bajcsy-Zsilinszky Kórházban. Szerettem ezt a munkát, éjszaka, az ügyeleti idő alatt tanultam a teológiát, és közben megtaláltam Fényi Ottót, aki összetartotta a premontrei rendet.
– A hatvanas–hetvenes évek végén már nem beszélnek egyházüldözésről.
– Nem beszéltek róla, de volt. Kétféleképpen élt az egyház. Visszaállították a békemozgalmat és a hierarchiát. Akadtak olyan püspökök, akik azért persona gratának számítottak a Vatikán számára, azaz nem voltak érintettek a békemozgalomban, nem kollaboráltak, de azért megfeleltek a magyar államnak is. Ugyanakkor számtalan pap még a börtönben sínylődött. A hetvenes években nekem folyamatosan problémáim voltak a hatóságokkal. Kapcsolatba kerültem Fényi Ottóval, ő szervezte újjá a premontreieket, mivel elődje, az utolsó rendfőnökünk, Gerincy Pál prépost Nagyvárad közelében élt, éjjeliőr volt egy fatelepen. Tehát valakinek tovább kellett vinnie a hitet, gondoznia az idős rendtársakat, kórházba helyezni őket, ha betegek lettek. Fényi Ottónak az volt az álma, hogy a zsámbéki premontrei templomromot, amely egy középkori premontrei prépostság volt, restaurálják. Erre a Műegyetemen Pogány Frigyes és Pelikán professzorok által készültek tervek. Fényi perjel még arra is gondolt, hogy ott valamiféle premontrei életet is megteremtene. Ezt az elképzelést azonban 1960-ban meghiúsította az Állami Egyházügyi Hivatal. Ekkor elhatározta, hogy felépíti a templomot élő kövekből, amit Pál apostol levelében is megtalálhatunk. Vagyis valamiképpen mégis kötődünk Zsámbékhoz. A premontreiek fogadalma mindig egy meghatározott eklézsiára, egy templomra szól. Jászó odaát volt, Gödöllő megszűnt, és így mi hárman, akik beléptünk a rendbe, 1960-ban a zsámbéki romra tettük a fogadalmunkat. 1994-ig a zsámbéki templomromnak voltam a kanonokja.
– Harminc évig, egészen a rendszerváltásig titokban gyakorolták a vallást. Mit csináltak?
– Kialakítottunk egy kis premontrei közösséget, hetente találkoztunk az egyik rendtársunk lakásán. Közben mindenkinek volt állása. Én két évig orvostanhallgató voltam. Közben rendszeresen behívogattak a rendőrségre, hogy beszervezzenek, de ez nem sikerült, ezért kirúgtak az egyetemről. Segédmunkás lettem, majd évek múltán bevontak egy kutatómunkába – középkori liturgikus kódexek kutatásába –, s ennek révén 1972-től munkatársa lettem a Zenetudományi Intézetnek. Minden hétvégémet Zsámbékon töltöttem, ahol hivatalosan kántorként tevékenykedtem a templomban, de senki sem tudta rólam, hogy pap vagyok.
– Hol szentelték fel?
– Lengyelországban a krakkói érsek, a jelenlegi pápa segédpüspöke szentelt fel titokban, 1972-ben. Évekig még szocialista országokba sem kaptam útlevelet, végül alpinistaként mentem ki a Magas-Tátrába, és papként jöttem vissza.
– Mikor kezdődött a szerzetesrend nyílt élete?
– A rendszerváltás idejére tehető. 1989-re már „beépültem” a faluba, és építettem Zsámbékon egy kis kápolnát, amit víkendháznak hívtunk. Hatalmas szociális munkába fogtunk, letelepítettem oda a premontrei nővéreket is. Csaknem háromszáz, szociálisan hátrányos helyzetű gyereket nevelünk egy szakiskolában. Hetven szegény gyerek számára napközi otthont létesítettünk, Gödöllőn pedig Fényi Ottó elkezdett építeni magánházként az idős rendtársak számára egy otthont. Lassan viszszaállt a normális élet, és elődömet, Fényi Ottót Rómából a generális apát kinevezte a rend kormányzó perjelének.
– Mit kaptak vissza Gödöllőn?
– Az egyetem épületét mi nem kértük, de kaptunk helyette két kisebb épületet, az egyikben a gimnázium, a másikban a rendház működik. Ezenkívül pénzbeli kárpótlást kaptunk. Jelenleg háromszázhúsz diákunk van és ötven tanárunk. Az országban egyébként Csornával együtt – az különálló prépostság – harminctagú a szerzetesközösségünk.