Amerika válaszúton

Ahogy az afganisztáni háború lassan a végéhez közeledik, még a legoptimistább megfigyelők is nem kis meglepetéssel konstatálták az amerikai légicsapások kegyetlen eredményességét és a tálibok viszonylagos szétszórtságát és szervezetlenségét. Oszama bin Laden nevével már nem riogatják engedetlen gyermekeiket a helybéliek sem. A szaúdi terroristavezér sebezhetetlenségének mítosza úgy foszlott szét, mint az Amerikai Egyesült Államok érintethetetlenségébe vetett hit tavaly szeptember 11-én. Condoleezza Rice, Bush elnök nemzetbiztonsági tanácsadója nemes egyszerűséggel gyávának és szánalmasnak titulálta a szakállas ellenállót a CNN egyik műsorában. Akkor nagyon úgy tűnt, hogy az amerikai külpolitikát irányító triumvirátus, Rice, a külügyminiszter Powell és az alelnök Cheney egy félelmetesen hatékony csapat. Az utóbbi hetekben azonban újra feléledt a közel-keleti konfliktus Izrael és a palesztinok között, és itt az Egyesült Államok egészen más mércével mér.
Az amerikai külpolitika Achilles-sarka a Közel-Kelet, részben azért, mert a zsidó állam melletti töretlen kitartása állandóan megkérdőjelezi pártatlanságát. Nem történt ez másképpen most sem, pedig a Cheney–Powell–Rice hármasnak megadatott az a lehetőség, hogy néhány prioritást megváltoztasson Amerika közel-keleti politikájában, de sem Rice, sem pedig Powell nem léphettek túl saját árnyékukon, ám láthatóan nem is nagyon akartak. A játszmában még fontos szerepe volt Dick Cheney alelnöknek is, aki szeptember 11-e után a hiedelemmel ellentétben nemcsak azért tűnt el a világ szeme elől, mert azt a nemzetbiztonsági előírások így követelték meg, hanem valószínűleg azért is, mert pár nappal a WTC lerombolása előtt egy olyan nyilatkozatot adott közre az akkor megújuló izraeli–palesztin háborúval kapcsolatban, amely úgymond zöld lámpát adott Saron izraeli miniszterelnök későbbi megtorló akcióihoz. Ez a hozzáállás azonban már egy megszokott taktikai lépés a mindenkori amerikai kormány részéről. Így volt ez a Clinton-kabinet idejében is, amikor az elnök megfeddte Izraelt valami miatt, az alelnök, Al Gore később finomított a hivatalos állásponton.
A jelenlegi afganisztáni események függvényében azonban a Bush-kormány kénytelen-kelletlen elviseli a terrorizmus elleni harc önjelölt vezérének, Ariel Saronnak egy kitűnően időzített akcióját, amellyel két legyet üthet egy csapásra: egyrészt delegitimálhatja Arafat politikai szerepét, másrészt pedig fizikailag akadályozhatja a palesztin elnök szabad mozgásterét. A Bush-kormány mind ez ideig csak szótlanul asszisztált ehhez a nemzetközi jogban példa nélküli helyzethez, hogy egy, a hágai bíróságon háborús bűnökért feljelentett politikus fizikai és pszichológiai terror alatt tartsa az ENSZ által is elismert palesztin érdekképviselet vezetőjét. Kétségtelen, hogy az afganisztáni háború és a már-már vadnyugati magaslatokra emelkedett hajtóvadászat Oszama bin Laden után jelentős erőket köt le az amerikai oldalon, de a világpolitika sohasem zajlik egyetlen fronton, amit a jelenlegi helyzet is világossá tesz. Jasszer Arafat nyilvános megszégyenítése azonban kétélű fegyver, amely a világ közvéleményét (nem először) Izrael ellen hangolhatja.
Még a múlt év augusztusában Dél-Afrikában tartották meg az ENSZ által szponzorált rasszizmusellenes világkonferenciát. Amikor a kongresszus a végéhez közeledett, az amerikai és az izraeli küldöttség kivonult, az ellen a közlemény ellen tiltakozva, amely Izrael államot megbélyegezte a palesztinokkal szembeni politikájuk miatt. Pár nappal később következett a már említett ominózus Cheney-nyilatkozat. Az ezt követő hetedik nap szeptember 11-re esett. Nem az a célunk, hogy valamiféle fátum vezette drámaisággal egy ok-okozati viszonyt erőltessünk annak bizonygatására, hogy a szeptemberi események bekövetkezése törvényszerű volt, de ugyanakkor nem hagyhatjuk említés nélkül azokat a politikai viszonyokat, amelyeknek következtében, ha nem is közvetlenül, ezek a tragikus események megtörténhettek. Ma Afganisztánban a tálib rendszer megbukott, egy konszenzussal létrejött ideiglenes kormány uralkodik az országban, és látványos macska-egér harc folyik Bin Laden után. Az egyre őszebb formát mutató ördögi szaúdi jobban tenné – természetesen amerikai szemszögből nézvén a dolgokat –, ha hirtelen hősi halált halna megszámlálhatatlan hegyi barlangjai egyikében, mert ezzel sok kényelmetlen kérdéstől és kiadástól kímélné meg mindkét oldalt.
Condoleezza Rice mellett a jelenlegi külügyminiszter, W. C. Powell a másik fekete bőrű politikus. Hivatalába kerülésekor Powelltől is azt várták mértéktartó arab körökben, hogy talán egy kevésbé elfogult hozzáállást fogalmaz majd meg az izraeli–palesztin konfliktusban, de nem így történt. Úgy tűnik, végképp elmúltak azok az idők, amikor olyan karizmatikus személyiségek irányították az amerikai külpolitikát, mint John Foster Dulles az ötvenes években. Kétségtelen tény, hogy a Clinton-kormány idejében tevékenykedő külügyminiszter Albright asszony mellett Powell igazán mértéktartónak tűnik, hiszen az akkor fellángolt közel-keleti konfliktus alatt történt, hogy Albright akkor szólította fel a palesztinokat igen erélyesen az ellenségeskedések megszüntetésére, amikor vezetőik éppen az óvóhelyeken kuporogtak az izraeli bombák elől menekülve. Colin Powell az idősebb Bush megbízható embere, háborús hős és olyan alkat, akitől sokan várták azt, hogy nemcsak meghatározója, de alakítója is lesz az amerikai külpolitikának. Sajnálatos módon azonban Powell ezeknek a várakozásoknak a mai napig képtelen volt megfelelni. Hogy személyesen mit is gondol az izraeli–arab csatározásokról egy olyan politikus, aki fekete származása révén nem kerülhette meg azt a tényt, hogy Amerikában komoly ellentét feszül a feketék és a zsidók között, valószínűleg örökre homályban marad. Powell azonban fegyelmezett katona, és láthatóan nincs szándékában felvállalni egy olyan konfliktust, amely talán egész karrierjét veszélybe sodorhatná. Különös, hogy ez a kiváló katona csak minimálisan kapcsolódott be az afganisztáni háborúba, és Tommy Franks tábornokot, az amerikai expedíciós csapatok főparancsnokát tüntette ki bizalmával. Más kérdés, hogy a Pentagonban az utóbbi időben sokan kritizálták Frankst amiatt, hogy az afgán front helyett Floridából, egy karosszékben ülve vívta meg a háborút, de a kritika éle elsősorban a külügyminiszter és elnöke felé irányult.
A Bush-kormány hivatalba lépése utáni szűk egy év leforgása alatt a világban számos olyan konfliktus robbant ki, amelyeket kezelni külön-külön is csak nehézségekkel lehetne. Nincs irigylésre méltó helyzetben a Fehér Ház, amikor egy győztes háború babérjait learatni sincs ideje, mert minden energiáját vagy a Közel-Keletre, vagy az időközben pattanásig feszült indiai–pakisztáni ellentétek csillapítására kell fordítania.
A felelősség óriási: Amerikának ismét egyedül kell döntenie a jó és rossz között. Bush elnök rátermettsége és keménysége talán még elegendő garancia lehet arra, hogy ezek a döntések hosszú távon valóban az egyetemes emberi érdekeket szolgálják.
A szerző politológus