Apróságok a Házból

Aki az elmúlt napokban, délután négy óra tájban elsétált a Parlament épülete felé, feltűnhetett neki az a nagyon ritka jelenség, hogy a honatyák soha nem látott buzgalommal igyekeztek birtokba venni a bejáratot. A kormányőrök sem búsultak a haza sorsa felett, mert régen láttak ilyen áradatot. A folyosókat benépesítették a képviselők, és mint a köpű szája körül a méh melegedni kezdő napon, úgy sereglettek a patkó felé, hogy várják a nem mindennapi pillanatot. Érdekes volt tapasztalni, hogy a képviselők, akik máskor köszönés nélkül suhannak el egymás mellett, most előre lengették a kalapjukat, a hidegről társalogtak, és oda ültek, ahová tudtak. Manó hitte volna, hogy azok az urak és (kisszámú) hölgyek, akik máskor kijelölt helyeiken csatáznak és kergetőznek a szóval, most beérik egy bármilyen ülőalkalmatossággal, legrosszabb esetben pedig egy lépcsővel. És bármelyik szomszéddal! Utoljára talán az idő tájt fértek meg ilyen jól egymással, midőn Jókai mesével kezdte a Házban, mesével folytatta és mesével végezte, hogy nemzetének nevelő dajkája legyen.
Honnan volt ez a szembeötlő változás? Ez a rejtélyes dolog? Hja, nagy eseményre vártak odabent.
A patkóban már elcsendesedtek a képviselők, amikor a parlamenti folyosón egy P. Casals névre hallgató, kopasz öregember húzta maga után barátját, a csellót. S amikor feltűnt a patkó bejáratánál, kitört az ujjongás. A T. Ház elnöke ebben a percben arra gondolt: amikor Blaháné ült a karzaton, az egész képviselőház szórakozva szavazott derűre-borúra; most is meg kellene szavaztatni azt a javaslatot, hogy… Meg az az adoma is a kobakjába vándorolt, hogy II. József ad verbum audiendum citálta föl egy alkalommal a káptalan főnökét, és lehordta jól a káptalan által elkövetett hibákért. – De felség, hiszen a négylábú is botlik. – Egy négylábú – viszonzá a császár –, azt csak el tudom képzelni; de egy egész istálló! – Sorskérdésekben csak közös úton járhat az egész kollokvium – állapította meg az elnök.
A koncert egy katalán népdallal, A madarak énekével zárult. Ezután P. Casals odalépett a mikrofonhoz, és azt mondta: – Úgy látom, a világot gyötrő, jelenlegi zűrzavarban semmibe veszik az igazi értékeket. Egyre csak az önmagáért való izgalmat keresik, mint az elveszettek és kétségbeesettek, és kevés örömet találnak az élet természetes és egyszerű dolgaiban.
A parlament valamennyi ülése 2001-ben úgy kezdődött: X. belépett az épületbe és azt mondta magában: no most mindjárt az lesz az első dolgom, hogy elküldöm Y.-t. De ezúttal az arcokon egyetértés honolt. Aki már látott kakasokat viaskodni, daliákat karddal egymásnak rohanni, annak is meglepő látvány volt ez a békesség.
Amikor aztán a művész elbúcsúzott, a T. Ház elnöke arra gondolt: nem lehetne P. Casalsszal kezdeni minden parlamenti ülésnapot?
Ebben a pillanatban felébredtem. Az álom szertefoszlott. A cselló, P. Casals, A madarak éneke, az egyetértés már nem volt sehol. Magunkra maradtunk. Az adjonisteneinkkel és a fogadjisteneinkkel. A magunk házszabályaival.