Az elveszett magyar remekmű

Megszólal a telefon, valamikor tavaly, még advent előtt, de már télvíz idején: „Miszter Cyzigni, bocsánat, miszter Sizgani, a Los Angeles Times munkatársa vagyok, és egy íróról szeretnék felvilágosítást, aki a harmincas években nagyon híres volt, de mára teljesen elfelejtették. A neve: Murray, akarom mondani Merei, vagyis Morei…” Hüledezve hallgatok. „S miért éppen tőlem kérdezi, magyar íróról van szó?” „Igen, hogyne, hiszen az ön könyvében, az Oxford History of Hungarian Literature-ban olvastam róla. Rémülten kapkodok levegő után. Kiről lehet szó? Melyik obskurus írónkat fedezte fel ez a derék kaliforniai tollforgató? Megállapodunk, hogy e-mailen elküldi kérdéseit, valamit csak kell tudnom erről a Mérayról, ha már két oldalt írtam róla az angol irodalomtörténetemben, ami ki van zárva.
Persze hogy Márairól volt szó, kiről másról lett volna, s elismeréssel nyugtáztam, hogy az ismeretlen tollnok vette a fáradságot, nemcsak arra, hogy szakmunkát lapozzon fel, hanem arra is, hogy kinyomozza a szerzőt, s további kérdéseket tegyen fel neki. Igen, fél füllel már hallottam valamit arról, hogy Márait készül kiadni egy amerikai cég. De csak legyintettem, láttam én már karón varjút, s magyar írót is, amint a honi sajtó szerint menetrendszerűen éppen betör, s letarolja az undok angolszász irodalmi közvéleményt. Aztán rádöbbentem, a Márai-ügyet kivételesen mégis komolyan kell venni, hiszen Olaszországban és Németországban egy ideje már a méhecskék is Máraitól megrészegülve zsonganak. Az angolul beszélő világ természetesen más káposzta.
Hogy a Los Angeles Times munkatársának jó szimatja volt, ezt ma már jól tudjuk széles e hazában. A magyar sajtó kitett magáért, A gyertyák csonkig égnek amerikai és angliai diadalmenetével és a beharangozott újabb Márai-művekkel részletesen és többször foglalkozott (a Magyar Nemzet is). Illő tehát, hogy madártávlatból vessünk egy pillantást a Márai-ügyre. Kezdjük Ádámnál és Évánál. Persze csak módjával. Magyar regény először 1850-ben jelent meg angolul (Eötvös: A falu jegyzője), mely Németországon keresztül érkezett, mint Márai, s a szabadságharc utáni „magyar láz” miatt jó hátszéllel vitorlázott Dover fehér sziklái felé. Minden magyar tárgyú könyv, legyen az önéletírás, népmese vagy nyelvkönyv, kelendő portéka lett, a kiadók egymással versengve nyomták újra a korábbi útleírásokat is. Az egyik emigráns, bizonyos Szabad Imre, miután megírta kötelező penzumát a magyar történelemről, gondolt egy nagyot, s összegyűjtött csokornyi novellát kedvenc szerzőjétől, egy pályája elején lévő, 29 éves prózaírótól, akit történetesen Jókai Mórnak hívtak. A könyv két kiadást is megért (1854, 1855), ám Jókai első regénye, angol köntösben, Az új földesúr (1868) bár jó kritikát kapott, kevéssé érdekelte az angol nagyérdeműt. Húsz év szünet után megjelent Az aranyember, megint csak németből fordítva. Kitört a Jókai-láz. Az első világháború kezdetéig majd minden évben új regénye jelent meg, és volt, amelyiket tízszer is utánnyomták. Külön azúrkék kötésben, aranybetűkkel a gyarmatokra (colonial edition), hogy a szebb keblű, unatkozó ladyket szórakoztassa Indiában is, a garnizonokban kártyázó, snájdig ulánus tisztek figyelmét pedig elterelje a gyakran hepciáskodó bennszülöttekről.
Jókai sikere egy emberen múlt: Robert Nisbet Bain, a British Museum sok nyelven beszélő könyvtárosa Németországban nyaralt, s mint emlékezéseiben leírja, kezébe került Az aranyember német fordítása, amelyet nyomban elolvasott, mivel a könyvkereskedő igencsak felvonta a szemöldökét, amikor kiderült, hogy nem ismeri a szerzőt. Bain az olvasmány hatására megtanult magyarul, és egyedül tíz kötet Jókaival ajándékozta meg az angol olvasót. Nehogy azt gondoljuk, hogy az angol kritika nem látta Jókai fogyatékosságait, az idealizált hősőket, a feketénél feketébb ördögöket, és mégis még a múlt századi angol kritika Gyulai Pálja, George Saintsbury is Dumas-nagyságrendű írónak tartotta Jókai Mórt. Mások Victor Hugóval, Ibsennel és Tolsztojjal együtt emlegették. Az első világháború idejére népszerűsége megkopott Angliában, de Amerikában is, mert, mondani sem kell, az angolul beszélő világban akkoriban még Anglia volt a mérvadó irodalmi ügyekben. Az irodalmi ízlés megváltozott a viktoriánus kor alkonyán, bár Jókai regényeivel az 1950-es évek végén még én is gyakran találkoztam antikváriumokban, ahol a tudós, idősebb könyvkereskedők Jockey-ként (Dzsoké) emlegették. A közkönyvtárakból csak a hatvanas években selejtezték ki az utolsó Jókait.
A két háború közt modern szerzők futottak, köztük Kosztolányi, Kuncz Aladár és Markovits Rodion háborús regényével, de főként Zilahy Lajos, Körmendi Ferenc, Harsányi Zsolt és Földes Jolán. Érdekes módon Márai nem jutott el az angol olvasóhoz, mindössze egyetlen novellája szerepelt egy nem túl sikeres antológiában (Hungaria, 1936). Újdonság volt, hogy a magyar regények már gyakran közvetlenül Pestről érkeztek, német (vagy francia) közvetítés nélkül.
Az 1945. évi korszakváltás után gőzerővel beindult az irodalmi propagandagépezet Anglia felé is, persze nem azonnal, és voltak hagyományai, mert a két háború közti irodalmi propaganda (vagy kultúrdiplomácia?) ugyanúgy magával cipelte a revizionista vágyálmokat, mint ahogy a háború utáni a szocializmus felsőbbrendűségébe vetett töretlen hitet. Most sem a propagandagépezet használt a magyar irodalom ügyének (pedig egy társutas angol kiadó Illés Bélát is megjelentette!), hanem a „pártos honfivér”. 1956-ot követően ugyanolyan keletje lett minden magyar vonatkozású terméknek, mint 1848 után. A vitathatatlan prózai sztár Déry Tibor lett és az otthon máig fel nem fedezett Rab Gusztáv. A második hullámban érkezett Németh László, Szabó Magda és a politikailag pikáns Lengyel József. Ezek megérdemelt, szolid irodalmi sikerek voltak, ha nem is hosszú távon. Közben persze otthon garmadával jelentek meg jobbnál jobb regények angolul a kulturális külpolitika termékeként, mert egy vidéki párttitkár éppúgy szívügyének tekintette a magyar irodalom sikerét külföldön, mint a legmegátalkodottabb „ellenforradalmár”. A hazai kiadású fordítás azonban sohasem tört be az angol irodalmi piacra, és a kritika nem írt róla. Csupán lelkes emigránsok rendelték meg angol ismerősüknek karácsonyi ajándékként. Tanultak ebből a hazai kiadók, eljött a közös kiadások kora: a könyvet előállították Pesten, a patinás nyugati kiadó csak az impresszumot adta, és a kizárólagos nyugati terjesztési jogokat kapta. Ajándékba. A kulturális propagandával kapcsolatban szokta a magyar irodalom (mind ez ideig) egyetlen brit professzora, George Cushing idézgetni az angol közmondást: „You can lead a horse to water, but you can’t make it drink”, azaz: a vályúhoz odavezetheted a lovat, de arra nem tudod rábírni, hogy igyék.
A hidegháborús hisztéria idején felfedezték az úgynevezett „disszidens írókat”. (Ki emlékszik már arra, hogy Paszternákot korunk Tolsztojának nevezte az angol kritika?) A tekintélyes New York Review of Books sem fukarkodott a felső fokú dicséretekkel, amikor Konrád Látogatója megjelent. (Csapás volt ez is az imperialistákra, akarom mondani a béketáborra.)
A schöngeistek szeretnek azzal érvelni, hogy az igazi irodalom nem ismer határokat. Pedig mindig volt uralkodó irodalmi ízlés (ha nem is a posztmodern esztétika szerint), amit a politika (is) befolyásol. A mi esetünkben ez azt jelenti, hogy két függetlenségi háború (mert az volt mind a kettő) tett fel bennünket a térképre. Mikor 1968-ban a cseheket Moszkva móresre tanította, a rokonszenv nem volt olyan látványos, mint a mi esetünkben 1956-ban. Mikor a rokonszenv lagymatagságát számon kértem „haladó értelmiségi” angol barátomon, megrökönyödve válaszolt: „De hát Prágában nem folyt annyi vér, mint Pesten!”
S ezzel visszaértünk Máraihoz. Ő ugyanis „civilben” jelentkezett, sikerének nincs politikai felhangja, ugyanúgy, mint a két háború közti bestsellereknek vagy mostanában Esterházynak és Nádasnak. Akárcsak Jókai jó száz évvel korábban, a kitaposott „németországi útvonalon”, s megint csak egy ember érdemeként érkezett. A keresztapa ez esetben az olasz író és könyvkiadó, Roberto Calasso volt, aki sajnos nem tudott eljönni a könyv bemutatójára január 14-én. Így a fordítótól, Carol Brown Janewaytől tudtuk meg, hogy az amerikai kiadó neki, Calassónak hitte el, fehérasztal melletti „becsületszóra” a frankfurti könyvvásáron, hogy drágakövet talált. Az angol sajtó leggyakrabban „az elveszett magyar remekműről” beszél, az illusztrációkon olykor neogótikus várkastély a két koros, igazi gentleman találkozásának a színhelye a Kárpátokban. A nosztalgia a belle époque-nak szól. Kikhez hasonlítják Márait? Robert Musilhoz (The Scotman, 2002. jan. 5.), „Csehov-, Musil-, Lampedusa-koktél” (The Evening Standard, 2002. jan. 7.), Thomas Mannhoz (The Independent, 2002. jan. 12.), Thomas Mannhoz és Musilhoz (The Daily Telegraph, 2002. jan. 12), Lampedusához (The Sunday Telegraph, 2002. jan. 12.). Az Observer (2002. jan. 13.) kritikusa szerint Renoir klasszikus filmjének (A nagy ábránd, 1937) a hangulatát idézi. Meglehetősen tájékozott a sajtó az életút ironikus fordulataiban is.
Egy dologban azonban az angol kollégák melléfogtak. Többek véleménye szerint Márai 1948 után „eltűnt az ismeretlenség homályába”. Ez kétszeresen is (nem szándékos) maszatolás, mert nem tűnt el, hanem kirekeszették, és nem volt ismeretlen az olvasó előtt soha, egy percig sem, csak hivatalosan számított non-personnak. Vegyük sorra. Márai fényévnyi távolságból figyelte a nemzetiszocialisták tülekedését. Az első (sziklányi) követ a megboldogult Lukács György mégis azért dobta rá, amikor megjelent a Hitler-ellenes Sértődöttek című regénye, mert: „Garren Péter (és Márai) »sértődöttsége« enyhén szólva inadekvát reakció” a fasizmusra (1948). A regény egyébként is „ellentmondásos” (ez a marxista kritika madárnyelvén annyit jelentett, hogy kitűnő munka, csak nem a mi szájunk íze szerint való), és kellő reverenciával ízekre tépte. Márai megértette, hogy ilyen körülmények között nem lehet Mozartot hallgatni és Rilkét olvasni. Vette a felöltőjét, és távozott. Nem ismerték? Egy ország olvasta rongyokká műveit, melyek újságpapírba csomagolva cseréltek gazdát, hogy avatatlan szemek ne láthassák a könyvgerincen a szerzőt. Igaz, antikváriumokban nem tették a kirakatba, de aki ismerte a dörgést, méregdrágán, a félhomályos hátsó raktárban hozzájuthatott a könyveihez. A Nyugatra látogatók pedig hazacsempészték a Nyugaton megjelent új regényeket az enyhülés éveiben, amikor már sokan utazhattak.
Márainak persze már a háború előtt is akadtak esküdt ellenségei. Jobbról is és balról is támadták. A legnyugatosabb író nem tartozott a Nyugat táborába (igen, tudom, egy-két írása megjelent, és műveiről a legjobbak, Szabó Lőrinc, Sárközi György, Cs. Szabó László írtak), de Márai nem akart „tartozni”, mint ahogy az emigrációból is emigrált. Csak néhány korabeli cím mutatóba: „Márai átment a jobboldalra” (1937), Veres Péter: „Máraitól tanuljunk írni?” (1941), „Márai Sándor esete a zsidósággal” (1946). Nem akarom Nyerges András kenyerét elvenni a Magyar Hírlapnál, ő szokta a hasonló csemegéket csokrétába rendezni. Sikerének ma sem örül mindenki osztatlanul, bár visszafogadták az irodalmi kánonba, és mindenki, politikustól a pilótákig, hitvallásszerűen Márait olvas vagy legalábbis idéz.
Itt állunk tehát, ismét „áttörtünk”. Márai kétségtelenül présence-ra, jelenlétre tett szert, megvetette a lábát Albionban. Ha a Jókai-modell érvényesül, Márainak megjelenik egy tucat könyve, és sikere biztosítva van tizenöt-húsz évre. Csak attól remegek, hogy néhány magyar író vérszemet kap, és kedve szottyan máraiul írni. Ómódiasan. Ha kell, Drakula-kastéllyal a Kárpátokban. Elvégre óriási a tét. Hiszen A gyertyák csonkig égnek című regényért százezer angol font honoráriumot fizetett a kiadó (The Guardian, 2002. jan. 5.). Ami, ha jól számolom, kereken negyvenmillió (ércesen pengő) forint.