Bajusz és mente

Gvadányi József halálának kétszáz éves évfordulója tavaly decemberben éppen hogy csak kishír volt a hazai tömegtájékoztatásban, talán még az sem. A peleskei nótárius szerzőjét elfelejtették, leírták, kiment a divatból. Bár a tizenkilencedik században igen népszerű volt, a kor jelentős alakjai is derültek művein, a huszadik század lassacskán elfordult tőle.

Hegedűs Géza a közelmúltban alighanem legkeményebb bírálója volt a tollforgató grófnak. Szerinte Gvadányi „durva humorában és minden haladástól rettegő magyarkodásában az egykorú és későbbi műveletlen, szűk látókörű, szőröstül-bőröstül reakciós parlagi nemesek” gyönyörködtek leginkább; Kazinczy és Bessenyei viszolyogva olvasták műveit, az viszont teljességgel érthetetlen – Hegedűs Géza szerint –, hogy Petőfi és Arany miért kedvelte. De a Gvadányit nagyra becsülők sorát folytathatnánk még, mert Virág Benedek is emelkedett hangú költeményben köszöntötte a tábornok-költőt („Oh! Te magyar lelkű, koszorúk fia, drága Gvadányi! / Ki a dücsőség karjai közt lebegsz!”). Berzsenyi Kesergésének első változatában (Romlásra indúlt hajdan erős magyar!). Gvadányit és annak pennáját hívja segítségül a nemzet erejét megtörő erkölcsi romlás bírálatára.
A Gvadányit ért kritika jogos is, nem is. Közelebbről megnézve találhatunk értéket a nyugalmazott katona méltán ostorozott költészetében, Arany pedig csöppet sem rajongott az alpári humorú szerzőért; egyik igen érdekes prózájában úgy rajzolta meg Gvadányi arcképét, hogy a sokakat zavarba ejtő korabeli népszerűségre is magyarázatot keresett. E remek kis írás valóságos olvasásszociológiai tanulmány, amelyben a magyar irodalom bizonyos sajátságain kívül megvizsgálja a kor divatjait, olvasási és – Gvadányi kapcsán megkerülhetetlenül – bizonyos mértékig még az öltözködési szokásait is. Petőfi elismerése is különös, hiszen A régi jó Gvadányi című versében a megidézett szerzőnek oly kedves döcögő négyes rímekben és meglehetősen avítt mondatokban énekelte meg a tizenkilencedik század költészetének rossz magyarságát, mondván: „Ha kegyelmed mostan sírból föltámadna, / S ilyen magyarságot könyvekből olvasna: / Élni, jól tudom, hogy nem igen kívánna, / De halottaihoz újra visszaszállna.”
És bár Gvadányi hajdani népszerűsége tagadhatatlan, érdemes azt is figyelembe venni, hogyan alakult műveinek kiadása. Legtöbb írását élete végén jelentette meg, többségüket már hatvan év fölött írta. 1787-ben látott napvilágot a Pöstényi förödés, és bizonyára el is adták rögtön, hiszen a pozsonyi nyomdász, Wéber Simon Péter ugyanabban az évben újból kinyomtatta, másodszorra már nem hamis megjelenési adatokkal, hanem egyenesen hely és évszám nélkül. Három esztendő múlva, 1790-ben négy rövid művet publikált a nyugalmazott tábornok, ezek közül a legismertebb az Egy falusi nótáriusnak budai utazása. Élete utolsó tíz évében írta tizenöt művét, de 1801-ig, haláláig egyedül a legelső jelent meg új kiadásban. Halála után, a tizenkilencedik század első felében tizennyolc alkalommal láttak napvilágot művei.

Az Egy falusi nótáriusnak budai utazása például háromszor jelent meg a pozsonyi Wéber Simon Péternél, a negyedik kiadás a Gyulai Pál szerkesztette Olcsó Könyvtárban volt 1878-ban, majd az Olcsó Könyvtár Új Sorozatában 1895-ben. Ha ezeket az adatokat összehasonlítjuk Csokonai vagy Kisfaludy a tizenkilencedik század első felében történt megjelenéseinek adataival, azt mondhatjuk, hogy Gvadányi műveit csupán mintegy ötödannyi alkalommal adták ki azonos időszakon belül. A kesergő szerelem például 1848-ig öt alkalommal jelent meg. Persze akkor kaphatnánk teljesen egzakt képet a kérdésről, ha a példányszámot is figyelembe tudnánk venni. A Gvadányi-művek kiadásainak a száma mindenesetre nem tükrözi a hajdani népszerűséget!
Az ismertség és olvasottság persze lehetett szokatlanul nagy a Gvadányi-művek megjelenéseinek sokasága nélkül is. Az „ötven kalendáriumos” házi könyvtárak szomorú hazai állapotai mellett érthető, ha kézről kézre adták a nyugalmazott katonatiszt műveit. „Az egykönyvű publikum a legháládatosabb – írta Arany. – Azaz, oly közönség, mely kevés könyvet újra meg újra olvas, népszerűbbé teszi az írót, mint az, melynek van módja válogatni és kapkodva olvasni.”
Háládatos publikumban azonban Gvadányinak még műveinek nyomtatásban való megjelentetése előtt sem volt hiánya. És a mai olvasó nehezen szabadulhat attól a gondolattól, hogy nem követett-e el végzetes hibát a társaságát nyilván kitűnően elszórakoztató katonatiszt, amikor írásaival a szélesebb nyilvánosság elé lépett. Ha korabeli népszerűségét nézzük, ez a kérdés persze fel sem tehető. De minden sznobéria nélkül ma is mosolyoghatunk helyzetkomikumra épített együgyű történetein; a rókahússal megetetett vendégeken, a vadul táncoló paripa hátán szenvedő aranyeres papon, a felborult szánkázók históriáján vagy Rontó Pálnak, Benyovszky Móric szolgájának papagájokkal vívott küzdelmén. E mulatságos históriákat persze vélhetőleg maga a szerző sem tekinthette fontosnak, és nehezen érthető, hogy miért nem „hányta el” őket, ahogyan egy Péczelihez írott episztolájában egyéb műveinek sorsáról számolt be.
Amit valóban fontosnak tartott, azt unalomig ismételgette. Ilyen volt a magyar ruha, a zsinóros mente és a bajusz viseletének kérdése. De ne legyünk igazságtalanok, hiszen fontosnak tartotta a magyar nyelv ápolásának ügyét is, üdvözlő verset írt az Erdélyi Nyelvmívelő Társaságnak, támogatta Bessenyei akadémiai tervét. Az elmaradott, vidéki, könyveket nem olvasó nyugalmazott katona képe kissé leegyszerűsített.
Katona volt, az igaz. Tízévesen került az egri jezsuiták gimnáziumába, és ezt követően még Nagyszombatban, az egyetemen is folytatta tanulmányait, de a szellemi dolgok vélhetőleg kevésbé vonzották, mint a katonai élet szépsége, jóllehet diákkorában bravúros verselő hírében állott. Azt mondhatjuk, hogy a Gvadányiaknál családi hagyomány a katonai pálya választása, hiszen dédapja az itáliai Arezzóból jött Magyarországra a Habsburg-ház és Ausztria–Magyarország védelmére, benősült a Forgách családba, és így grófi címhez is jutott. A családalapító Alessandro Guadagnit szinte kalandorként szokta emlegetni az újabb szakirodalom, de ne feledjük, hogy az olasz őrgrófi család pénztelenül Magyarországra érkező leszármazottja bármennyire is szerencsét próbálni jött hozzánk, végül életét áldozta Magyarország felszabadításáért: a törökök ellen Montecuccoli tábornok vezetésével vívott szentgotthárdi csatában esett el 1664-ben. Fia, szintén Alessandro, itt maradt Magyarországon, és az 1687-i országgyűlésen magyar arisztokratává avatták. Feleségül vette Pongrácz Esztert, az ő hozománya volt a szakolcai birtok. Ennek a famíliának a harmadik nemzedéke a költő Gvadányi József, aki 1725-ben született Rudabányán.

Katonai pályája is sikeres volt. Tizennyolc évesen lett zászlótartó, ami akkoriban a legalacsonyabb tiszti rang volt, a Szirmai-gyalogezredben szolgált. Egyre magasabbra hágott a szamárlétrán. Vitézül harcolt, 1747-ben meg is sebesült, és francia fogságba esett. 1757-ben ő is ott volt Hadik András Berlint sarcoló katonái között. Háborús katonai életét 1763-ban a békésebb helyőrségi szolgálat váltotta fel. Első műveit életének ebben a periódusában, alighanem társasági szórakoztatásra készítette. A Bereg megyei Badaló községben táborozva írhatta, de legalábbis az élményanyagot innen gyűjthette Badalai dolgok című művéhez, melyet később az Únalmas órákban vagyis a téli hosszú estvéken való időtöltésbe is felvett. Végül negyvenhárom év szolgálat után lovassági tábornokként vonult nyugalomba 1783-ban. Szakolcára költözött, és egyre többet foglalkozott írással, bizonyára még irodalommal is. Olvasott és kertészkedett, pompás barokk kastélyt építtetett, és hogy háza ne álljon üresen, másodszor is megnősült. (Rövid ideig tartó első házassága felesége halálával ért véget.) Nem mondhatjuk, hogy kora irodalmi törekvéseitől teljesen elszigetelődötten dolgozott volna, hiszen nemcsak verselgető amatőrökkel folytatott levelezést, hanem Péczeli Józseffel, Baróti Szabó Dáviddal is, s Virág idézett köszöntése legalábbis ismertséget és tiszteletet, barátságot mutat. Közönséges, vastag humorát persze Kazinczy és köre valóban elítélte, a Tövisek és virágok egyik gyilkos verse ellene is intézett szúrást, de a kései olvasónak hiba volna csak erre a véleményre alapoznia ítéletét.
Ellenszenvük kölcsönös volt, Gvadányi sem rajongott Kazinczyért, de az 1792-es Magyar Museumban olvashatunk Gvadányi-verset is, igaz, Kazinczy akkor már rég nem szerkesztette a lapot. Gvadányi Kazinczy Ferenc iránt érzett ellenszenvét A falusi nótáriusnak elmélkedései, betegsége, halála és testamentoma című, 1796-ban kiadott művében sokakat megdöbbentő, kárörvendő módon juttatta kifejezésre: „Nem rég ugyan hétnek gombjokat el-üték, / Kik petsenyéjeket rosz tüz mellett süték. / A’ többit küldötték külső Országokba / Hol várakba zárták kemény fogságokba. / Már most nyavalyások ott cathekizálnak, / A’ honnan honnyokba tán viszsza nem szálnak.” Az egyik ilyen „nyavalyás” éppen Kazinczy volt, aki csak jóval később, Gvadányi halálának évében szabadult.
Természetesen nem a Kazinczyval támadt afférja miatt sorolta a későbbi irodalomtörténet a második-harmadik sorba Gvadányit, az azonban biztos, hogy politikai nézetei egészen a legutóbbi időkig heves ellenszenvet váltottak ki. Üres, pufogó magyarkodással és ezzel együtt feltétlen császárhűséggel vádolták. Szemére hányták, hogy kora nagy mozgalmaiból és mozgolódásaiból semmit nem fogott föl, amit pedig megértett, azzal mereven szembeszállt. Ezek nagyon is történetietlen gondolatok. Mert igaz ugyan, hogy a bajusznak mint fontos nemzeti karakternek hosszas taglalása nemcsak ma komikus, hanem a tizennyolcadik század végén is tartalmatlan volt, s Gvadányi tagadhatatlanul amatőr bölcselő, amatőr verselő és csaknem azt mondhatjuk, hogy amatőr hazafi volt. Nézetei azonban nagyon is koherensek.

A Magyar Hírmondó nekrológja szerint „szerencsés volt kivált a mulattató versek szedésében s azoknak az igazságoknak oktatólag való előadásában, melyeket a köznép értelméhez igen jelesen tudott alkalmaztatni; de belőlük akármely rendű olvasók is tanulhattak”. A gyarló megjelenítésen kívül ezekkel az oktatólag előadott igazságokkal volt baja a kortársak egy részének és az utókornak is. Ez nem tetszett Kazinczytól Hegedűs Gézáig sokaknak. Úgy gondolták, hogy a vidéken éldegélő katonatisztnek a francia forradalom eszméivel ellentétes gondolatai, a Habsburg-ház iránti szinte feltétlen hűsége önmagában is minősíti az alkotót. Petőfi viszont túlnézett ezen a problémán, későbbi elemzői pedig döcögő írásainak számos olyan vonását mutatták ki, melyeket éppen lehetetlen „haladásellenesnek” minősíteni. Gvadányi műveiből például a történelmi Magyarország számtalan nemzetiségével szembeni nagyfokú türelmet olvashatjuk ki a helyenkénti, nyilván a mulattatás céljából papírra vetett durva és olcsó élcelődések mellett. A nacionalistának kikiáltott öreg katonatiszt megbecsüli a környezetében élő más nemzetiségűeket, ennek inkább az ellenkezője kellene, hogy meglepő legyen. És bizonyára ennek a soknemzetiségű országnak a szeretete sarkallta a szerzőt arra, hogy az öltözködés ügyét gondolja a nemzeti felvirágzás fő kérdésének. Az ősi, magyar viselet volt szerinte az a minimum, amely az ország vezető erejének, a magyar nemességnek válhat jól látható módon identitásszimbólumává. A régi viselet, a régi szokások, a régi erkölcsök – értelemszerűen a régi uralkodóház elsősége mellett. Gvadányi változtatási igényei eszményinek gondolt hajdani értékekhez nyúlnak vissza, és ez sem saját korában nem volt különös, sem harminc-negyven évvel később. De monarchikus politikai meggyőződése sem nevezhető szokatlannak: nem Gvadányi politikai nézetei voltak kisebbségben, hanem ellenkezőleg, a köztársaságpártiaké. Történelmietlen és igazságtalan lenne számon kérni rajta Martinovicsék iránt érzett ellenszenvét; súlyos hiba lenne megkérdőjelezni hazafiságát.
Talán nagy tizenkilencedik századi tisztelői is így gondolták. Arany műveinek esztétikai hiányosságaira – és tagadhatatlan erényeire – hívta fel a figyelmet, politikai nézeteivel nem foglalkozott. „Gvadányi nem mondható nagy költőnek, némely művében költőnek is alig” – vonta le a következtetést. De Gvadányi-elemzésének utolsó mondata a legbeszédesebb, ennél többet aligha mondhatunk ma sem: „Méltó mindenesetre, hogy neve a jók között emlékezetben megmaradjon.”