Bánat a papíron

Trade sorrow for a page – Hemingway tanácsolja ezt önmagának (?) egyik versében. Hevenyészett magyar fordításban: Cseréld bánatodat egy oldalra, írj egy oldalt a bánatból, tedd a bánatot egy lapra. Lesz belőle egy regény vagy egy négysoros. Kinek mire futja a bánatából, a bánat erejéből. Váltsd át – kereskedj a bánattal? Ezt talán mégse. Nagyon szabad fordításban: használd föl, ne szomorkodj, még bánatodból is lehet egy jó lap, menj a bánatba. De ez már meg sem közelíti az eredeti vagányos melankóliáját. Tedd a bánatot egy papírra. Ennél maradok. Mintha a bánat egy darab kő lenne, amit ide-oda lehet rakosgatni. A bánat egy darab kő, de most már nincs a szívemen, itt van a papíron. Milyen szép. El is felejtettem, hogy Hemingway verseket is írt, amikor pár hónappal ezelőtt kezembe került összes verseinek angol nyelvű kiadása. Szép könyv, képek is vannak benne. Rögtön tudtam, hogy el fogom ajándékozni. Van egy barátom, van már Hemingway-pulóvere, szakálla is van – amikor nem vágja le –, angolul is tud, neki nagyobb szüksége van erre a könyvre, mint bárkinek. Úgy vettem észre, örült neki, legközelebb ezt a sort írta nekem egy könyv dedikációjába: „Trade sorrow for a page.” Nekem most nincs Hemingway-verseskönyvem, de van egy mondatom, ami sokat fog segíteni a továbbiakban. Papírra fogom rakni az összes bánatomat. Amiből van elég így januárban. Sok bánat lesz a papíron. De mit csináljak az örömmel? Azt is papírra tegyem?
Az év legsötétebb, legpokolibb hónapja mi más lehetne, mint a november? De a borzasztó Erzsébet- és Katalin-napok csak előzetesei a kilátástalan decembernek, ami a karácsonyban és szilveszterben éri el tetőfokát. Decemberben nem lenne szabad kimenni az utcára, legalábbis ebben a városban, nem lenne szabad bekapcsolni sem a tévét, sem a rádiót. Az emberek minden baja abból származik, hogy nem bírnak megmaradni otthon a szobájukban – vélekedett egy bölcs. Ma már azonban semmilyen szoba nem életbiztosítás. Ha valakinek sikerült szelíden átaludnia magát 2002-be, az igazán szerencsésnek érezheti magát. Gyanítom, ez keveseknek sikerült. Az iszonyú, ágyúdörgésre emlékeztető hangok és a tűzijáték fényei még a Bosnyák utcai ház lehúzott redőnyei mögé is beférkőztek, így persze ébren voltam, és boldog új évet kívántam magamnak. Az utcán rikoltozó, kiabáló, tetszésüket nyilvánító – Jaj, de szép! Éljen! Figyelj, lesz még! Hurrá, hajrá, B. u. é. k.! – fiataloknak is boldog új évet kívántam, azt se bántam, hogy fölébresztettek. Nem lehet haragudni rájuk. Az én fiatalságomban ugyan még nem volt tűzijáték szilveszterkor a Hősök terén, de volt díszsortűz és díszszemle a Felvonulási téren április negyedikén. A hangokat megszoktuk, a háború távolinak tűnt, a fiatalság eredendően boldog, azt hiszem. Meg boldogtalan. Ezért kívántam nekik őszintén boldogságot. Ha cirkusz és kenyér kell a népnek, akkor mondhatjuk: a cirkusz már megvolt. A kenyér ára pedig hamarosan fölfut a csillagos égig, és nem fog leesni olyan hamar, mint a petárdák.
A kenyér a kukákban lesz most is, a sok elpocsékolt, fölösleges kenyér, bejgli és szalámidarab. Szégyenünkre, gazdagságunkra? Alpáriságunkat, mohóságunkat, féktelenségünket bizonyítva. Az éhezők örömére, akik hajnalonta jönnek rendszeresen, és szétszórják a kukákat. De a hideg nem kedvez a gyűjtögetőknek, ilyenkor kevésbé merészkednek ki a belvárosból. A kukák körüli látvány azonban mindig jelzi: itt jártak valamikor. Elvégzik a hulladékszelektálást, amire mi lusták voltunk. Túlságosan jóllaktunk. Kinek jut eszébe, hogy valaki megeheti az én megunt kenyeremet? Volna gusztusa hozzá? Az éhség persze nem gusztus kérdése. Németh László írja élete vége felé Pierre Bertaux Az emberi nem mutációja című könyvéről szóló írásában: „A gazdag és szegény népek közt a jólét különbözősége egyre aggasztóbb lesz, Bertaux adata szerint a világ tápanyagainak kétharmadát a túltáplált egyharmad fogyasztja el, míg a kétharmad az éhség határán él. A világ így egy olyan városhoz kezd hasonlítani, ahol a koplaló proletariátus gyilkolásra készen szimatolja a jólétükbe belerohadt gazdagok lakomáit.” Húsz-huszonöt éve íródtak a sorok, vagy még régebben. Mennyit értek az írók, tudósok figyelmeztető szavai, láthatjuk. Ugyanebben a cikkben írja: „Az egymás mellett élő nagy civilizációk kora véget ért, az emberiség egy olyan civilizációba került, amely félelmetes technikai vértezete, »áldásai« ellenére a régiek lélekgondozását, történeti melegét egyelőre még nem tudta szolgáltatni.” Hát, nem nagyon. A mi utcánkban már január másodikán szél görgeti a kidobott, kopasz fenyőfákat, mint egy láthatatlan, komisz kölyök. Vége a szeretet nyögvenyelős ünnepének, jöhettek felhőtlen hétköznapok. Aki magányos, kap egy év haladékot, akkor kiderül, a szenteste majd ráébreszti, egyedül van-e még? Pár nap múlva azt is megtudja, mondja-e majd neki valaki: Gyere, sétáljunk egyet, nézzük meg az utcabált az Andrássy úton. Vagy nem mondja senki. Mások is belefáradtak a szeretet ünnepeibe? Vízkereszt olyan messze lenne? A Magyar Hírlap ünnepi számában – a karácsonyiban, nem a szilveszteriben! – azt írja valaki, hogy ma senki sem jó, nincsenek már jó emberek, mert „nem éri meg” jónak lenni. Érdekes, erre még soha nem gondoltam. Hogy a jóság üzlet lenne. Nem üzlet, de nekem is eszembe jutott valami a jóságról: „Csak a jóság nem mulandó. És tartósít, és árad, és fájdalomcsillapító” – írta fiatalságom egyik költője. Valószínűleg beteg volt.